Irodalmi Szemle, 1958
1958/1 - LÁTÓHATÁR - — t — : Mi az avant-garde 1958-ban?
Kényszerűen felmerül tehát a kérdés, mi az avant-garde a mai francia irodalomban? Természetesen elsősorban a fiatalokra gondolunk. A költők maradi és iskolás szürrealizmusánál, neoszimbolizmusánál sokkal jelentősebb azoknak a prózaíróknak a munkássága, akik az ellenállási mozgalom egykori könyvkiadója, az „Edition Minuit“ (Éjféli Kiadás) körül összpontosulnak. Közülük elsősorban néhány, már fentebb említett nevet kell felsorolnunk: Michel Bútor, Alain Robbe- Grillet, Samuel Beckett és Claude Simon. Tanulmányaikban, írói hitvallásaikban egyfajta neorealizmus mellett foglalnak állást, művészi szándékuk: a tárgyak sugallatos megidézésével, szabatos, érzékletes képek révén ábrázolni cselekményt, helyzeteket, embereket. Ezek között az írók között azonban a kapcsolat oly laza, hogy „iskoláról“, „irányzatról“ szó sem lehet, hiányzik még a belső kohézió, az egy mag körül tömörülés: mindegyik lényegében a maga útját járja. Találón írja Elsa Triolet: Keresik egymást, és bár Michel Bútor és Alain Robbe-Grillet regényeiben egyaránt a tárgy az uralkodó, a szándék különböző: Bútor nem igyekszik tárggyal helyettesíteni az ember belső elemzését, ellenkezőleg, nála a lelketlen tárgyak leírása lelket lehel az emberbe; ezzel szemben Robbe-Grillet regényeiben tárgyakkal igyekszik helyettesíteni az embert és a történetet. „Nem tudom“, mondja, „vajon Kafka lépcsője egy másik világba vezet-e, én le akarom írni ezt a lépcsőt.“ Ha azonban Bútor írja le ugyanazt a lépcsőt, ezt a rajta haladó ember kedvéért teszi, hogy jobban lássék az a világ, amelyet az ember hordoz rajta. Robbe-Grillet tagadja azt a tételt, hogy mindennek „jelentése“ volna. A dolgok se nem jelentéssel teljesek, se nem képtelenek — egyszerűen csak vannak. És sokkal nagyobb szerepük van az ember életében, mint hinnénk. A regényírónak tehát alázatos öntudattal kell közelednie a tárgyhoz, vissza kell hódítania az érzéki valóságot. Regényeikben ezt a szándékot valósítják meg — nagyobbrészt sikeresen. Filmszerűen pergő képekkel, látomásokkal kerülik el a leírás örök átkát, az unalmat, részleteket felfedező mikrorealizmusuk látni, megismerni tanít. Legjobb könyveik — Bútor „Módosulás“-a, Claude Simontól „A szél“, Robbe-Grillet „Féltékenységbe nagyszerű, érzékelhető képek tömegével dúsították az utóbbi években szinte anyagtalanná szublimálódott francia szépprózát. % * * Az ankét résztvevői az új meglátást és új formát általában a művészi igazság előfeltételének tekintik, de ugyanekkor élesen szembefordulnak a másodlagos, dekadens ál-avant-garde-dal. Elítélik a művészi szándék gyökeréig ható, létét fenyegető nihilista megtagadását, amelyet egyöntetűen veszedelmesebbnek vélnek a művészet régi szintéziseihez való merev ragaszkodásnál. Jacques Ibert „az anti-konformizmus undorító konformizmusáról“ beszél, Eugene Ionesco dilettáns szemfényvesztésről, Etienne Hajdú pedig egyszerűen haszontalanságról. A legkeményebben azonban az egykori avant-garde prófétája, Jean Cocteau marasztalja el ezt a hangoskodó ál-avant-garde-ot. Az ő nemzedéke, írja, a laposság és az ostobaság ellen lázadt fel. A mai fiatalok egy része azonban az értelem és a plasztikus megmunkálás elemi igénye ellen hadakozik. A fiatalok tehetségét kiszikkasztja az egymáson túllicitáló eredetieskedés. Az igazi tehetség hallgatagon félrehúzódik, a rivalda fényében pedig az aktualitás minotaurusza fogyasztja eleven táplálékát — tehetséges fiúkat és lányokat.
