Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - LÁTÓHATÁR - — t — : Mi az avant-garde 1958-ban?

találkozójáról. Triolet úgy véli, a nagy művek tulajdonképpen három ilyen címkét is kapnak az idők folyamán: kezdetben avantgardisták, utóbb modernekké s még később klasszikusokká lesznek. Például Apollinaire-t és Baudelaire-t említi, az előbbi jelenleg a második, az utóbbi már a harmadik állomásnál tart,

A valóságban azonban, folytatja Elsa Triolet, a modern művészet nem kora előtt, hanem korával együtt halad: megfelel kora erkölcseinek, technikai lehetőségeinek, ízlésének ... Tanúi vagyunk egy új avant-garde nehéz születésének, amelynek neve szocialista realizmus. A szocialista realizmus és a művészi újítás között semmiféle elvi ellentét nincsen, mivelhogy a „szocialista realizmus nem elmélet és nem módszer, hanem a szocialista alkotó művész világszemlélete és küzdelmes törekvése a korabeli emberi sorsok megjelenítésére“. Az avantgardista művész helyzete sohasem volt rózsás, mindig sokai kényelmesebb a kor kánonai szerint alkotni — ahogy azt például a mai absztrahizáló festők teszik —, de talán sohasem volt oly drámai, mint ma a szocialista-realizmust valló művészé ... Aragont például sokan csak múltbeli, szürrealista időszakában tartják az avant-garde tagjának s nem veszik észre, hogy még mindig ott van az avantgardisták között, mivel ma a szürrealizmus már a múlté, a történelemé, a művészet előre vivő ereje, „avant-garde“-ja pedig a fájdalmak közt születő szocialista realizmus lett. Hadd jegyezzem meg továbbá, hogy az igazi avant-garde-ot mindig lehurrogják, amint az harminc éve a szürrealizmus esetében történt, ma pedig a szocialista realizmussal történik.

Názim Hikmet csakis olyan avant-garde-ot ismer el, amely tartalmilag az emberi valóságot tükrözi, formailag pedig szabatos, kifejező és tárgyilagos, mert „nem olyannak kell lenni, mint a holdfény, hanem olyannak, mint a nap fénye“... Bizonyos, hogy létezik a tartalom és a forma egysége, de ugyanakkor a kettő kölcsönhatása is. A tartalom elsődleges, de nem szabad tagadnunk a forma hatását sem a tartalomra.

Figyelemreméltók Arthur Adamov nézetei, akinek „Paolo Paoli“ című színdarabja Aragon „Befejezetlen regényé“-vel együtt — Elsa Triolet szerint — a francia irodalomban a szocialista realizmus kísérletező bátorságát bizonyítja. Elsősorban úgy vélem, írja Adamov, az alkotó művész nem sokat törődik azzal, hogy az avant-garde-hoz tartozik-e vagy sem. Az egyetlen komolyan felvetendő kérdés számára az, hogy utolsó műve formájában és tartalmában az előzőkhöz képest valóban előrehaladást jelent-e, hogy valami újat hoz-e a közönségnek. s végül, hogy a közönség számára új és okulásban gazdag-e?

A fentiekhez közel áll René Clair állásfoglalása is, aki szerint az igazi avantgarde nem vesz tudomást e mivoltáról s nem veszteget rá fáradságot, hogy hátrafelé tekintgessen: követik-e. Avant-garde-ról beszélni körülbelül olyan furcsaság, mintha egy történelmi színdarab szereplője ilyeneket mondana: „Mi középkori emberek ...“ „Előre a hétéves háborúba!“ ... Az avant-garde-ról csak a múltban beszélhetünk. Senki sem mondhatja, hogy egy mű avantgardista vagy az lesz. Csak visszafelé tekintve mondhatjuk, hogy igenis az volt.

Az ankét utolsó felszólalója, Bemard Buffet festő ezzel szemben hangsúlyozza: „Az igazi alkotó művész mindig résztvesz kora avant-garde-jában, de nem követelheti, hogy ilyennek lássa őt az utána következő nemzedék is . .. Ma, 1958-ban az avant-garde egyik képviselőjének tartom magam; holnap a fiatalok felfogása talán egészen más lesz, ezért véleményem csakis a jelen pillanatban érvényes."