Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)

1907-11-17 / 43. szám

2

fogyasztó közönség mint valódi ementhali sajtot vásárol meg — a magyar ipar nagyobb dicsőségére.

Az meg egészen szokássá vált, hogy egyes nagyiparosok külföldi czégjegyzéseket illesztenek áruikra, mert az ilyennel ellátottakat szívesebben veszi a közönség, kétszeres árt is ad érte, mert hát az nem magyar áru.

És még egész sorozatát tudnám előadni a hazai iparpártolásnak.

De hát mi is voltaképen nálunk az iparpártolás?

Magyarországon 495 ezer ipari vállalat van. Az iparpártolásra nálunk alig egy millió koronát fordit az állam, amely részben külföldi tanulmányútra, részben pedig kézigépek adományozására fordittatik. Aki pedig tetemesebb összegű adó- kedvezmény, vagy egyébb segélyezésben részesül, azok a prote- gált nagy gyárosok köréből kerülnek ki, s segélyt sok Ízben érdemtelenül osztogat az állam. Hisz amit 100—150 kisiparos kap e téren, az még nem iparfellendités, hanem bizonyos lekötelezettségek — talán kortes-fáradságok — jutalma. A vándortanitási rendszer pedig alapjában üdvös volna, ha először a közönséget tanítanák meg arra, hogy ha a magyar áru jobb a külföldinél innen vásároljanak. Tessék tehát ezen kezdeni a ván- dortanitást.

De van nekem egy eszmém, amelyet a helybeli „Magyar iparIPAROSOK LAPJA

védőegyletnek“ szándékozom külön indítvány alakjában benyújtani.

Kérjük fel a kormányt, rendelje el már az óvodától kezdve, át az alsó- és középiskolákban heti pár órán keresztül a magyar ipar megismertetését, hogy necsak a maga eredetű tanszerek megvételére, hanem a ruházat és egyáltalán mindennemű magyar készitmény meg- kedveltetésére irányuljon a figyelem a tanuló ifjúságnál.

Hiszem, bízom abban, hogy a gyermekek körében az ilyen eszme már csak azért is kellő talajra talál, mivel azok rendszerint egymást igyekeznek túlszárnyalni a külsőségek terén. De sőt kihat a szülőkre is, mert gyermekeik utján a magyar ipar szeretete a gyermekről átruházódik reájuk is. így lehet jövője a magyar iparnak!

De hogy a buzdítás még sikeresebb legyen, ahelyett hogy a társadalmi intézmények a legkülönfélébb módon — de legtöbbnyire csak papíron — igyekeznek a magyar iparnak tért hódítani: ahelyett sokkal czélravezetőbbnek látnám azt, ha a sok irka-firka és drága nyomtatvány készítése helyett az óvónőknek^ Danitoknak, tanítónőknek, tanároknak stb., akik megfelelő eredményt mutatnak fel, adnának jutalmazást az elért siker arányában.

Végezetül még ennyit:

A városok lakosságának kiválóan fontos kötelességét képezi a közvetlenül egy érdekközösségben élő polgártársainak támogatása.

Ezért ragadjon meg Nagykároly városa is minden lehető alkalmat, hogy még csak a szomszédba se menjen akkor vásárolni, midőn szükségletét itthon is megszerezheti épp oly jó minőségben, mint kivitelben.

Ha a felsoroltakat maguk elé tűzik czélul, s ahhoz szigorúan ragaszkodunk, bizonyára nem fog. annyi panaszhang elszállni elégedetlen iparosaink ajkáról.

Némethy Sándor.

A „régi czéhrendszer és az ipar“.

Nagykároly, 1907. nov. 17.

Az emberiség legkezdetlegesebb korszakában már az ipar nem volt ismeretlen.

A midőn a műveletlen ember védelem avagy az életfentartáshoz szükséges élelmiczikk beszerzésé- hez a vadakkal való harczához magának köböl fejszét csinált, megvetette alapját az iparnak.

Kezdetben az ipar az őstermeléssel karöltve járt. Az őstermelés által nyújtott javakat azonban az egyén nem használhatta fel olyan állapotban, mint azt a szabad természet nyújtotta, ezeket át kellett alakítani, vagyis a nyers termékeTÁRCZA.

Benczi megjavul.

Benczinek volt egy nagyon jó sárgabőr vadászkabátja és egy nagyon csúnya, rósz szokása. Le kellett azonban vetnie magáról mind a kettőt, amint az ki fog majd derülni ebből a históriából.

Az említetteken kívül még egy kitűnő Winchester puskája is volt, amely közepes távolságra igen jól bevált. Ebben aztán a mi emberünk úgy elbizakodott, hogy kilométerekről is ráijesztett a vadra — nagy szelesen. Ha egy nyulat észrevett, se nem látott, se nem hallott; ellőtt a harmadik szomszédja elé is és ha az arra illetékes puskás a nyulat felkarikáztatta, szentül meg volt győződve, hogy azt az ő Winchesteré puk- kin tóttá agyon s akárhányszor el veszekedett egy hitvány nyűiért — estig.

Sok keserűséget okozott az effélékkel nekünk. Hiába szidtuk, hiába fenyegettük, nem használt neki a szép szó. Kitagadni meg nem lehetett, mert kom- pánista volt a bérletben.

Itt csak valami drasztikus kúra segíthetett.

* * *

Ugratás közben történt egyszer, hogy Csutrai koma elől megpattant egy süldő. Odagyújt neki, de abban a pillanatban a harmadik szomszédból a Benczi Vin- chesterje is és a süldő keresztül bukva a fején, reszkető tagjaival testamentumot tesz a szőke tarlóra.

Csutrai semmit sem sejtve megy süldője felé s mikor éppen felvenné, akkor érkezik oda Benczi is — nagylihegve a futástól.

— Tedd le a nyulamat! — kiált a komára.

— Vágom a fejedhez, te földönfutó jáger! — méltatlankodik a koma.

— Én lőttem!!! — ordít most már Benczi s elkapván a süldő egyik lábát, rángatja azt erősen maga felé.

— Majd kitudódik, — zúgja Csutrai s czibálja jogos szerzeményét hazafelé.

Szó szót hozott: összekaptak a nyúl felett.

A nagy húzalkodásra összeverődtünk

mindnyájan s a nyúl sorsa felett csakhamar élénk tárgyalás kerekedett.

„Ki lőtt előbb ?“ — „Ki elől szökött ?“ — „Benczi nem volt illetékes!“ stb. „Meg kell nyúzni s meglátjuk, ki lőtte“, adja ki a végső véleményt az öreg Laji.

Dictum factum, a nyulat ott a hely; színén megnyúztuk fel a válláig s a ballapoczkában kaptunk két serétsebet, mely napnál világosabban bizonyította, hogy a nyulat Csutrai koma döntötte fel.

Ezzel a tulajdonjog kérdése tisztázva volt.

Délután a „Verőfényes“-ben folytattuk az ugratást. Csutrai szándékosan Benczi mellé került.

Nemsokára meg is billen — majdnem a lábától — egy nyúl és viszi a bocskorokat előfelé. Csutrai oda sandít Benczire, aki már czélozza a nyúlat — s rákiált:

— Ne lőjj, hékás!

Benczi ilyenkor süket, csak a nyulat látja s bumm! . . . utána lő. A nyúl ennek daczára jó egészségben bakk- fityel tovább, arra, amerre neki tágasabb a világ.

Na most szaladj te is pajtás! —