Iparosok Lapja, 1907 (1. évfolyam, 1-48. szám)
1907-01-20 / 1. szám
IPAROSOK LAPJA 8 ződtetett ipari erők immár elhunytak, s az uj nemzedék; sorából nem - voltak pótolhatók, mert a külföldi vándorlás' nem lévén kötelező az eddig ott szerzett gyakorlat hijján a régi műhelyek jó nevét föntartani nem tudták. A műhelyt az uraság bezáratta, az eddig onnan kikerült bútor, hintó stb. ipari termékeket vasút hozta Bécsből az uraság számára. Áz eddigi kormányok pedig csak itt- ott szórványos intézkedésekkel igyekeztek az elhanyagolt külföldi vándorlás okozta hiányokat pótolni. És itt az oka annak, hogy mü- ipari téren mozgó iparosaink mü- gyakoríata lassankint a 7 0-es évektől hanyatlásnak, még az élő öreg iparosok szemeláttára rohamosan pusztulásnak indult. Csak most veszik észre a vezető körök ezt teljes ijesztő nagyságában, kézmü és gyári iparunk kifejlesztésének egyetlen főeszközét, a külön magyar vámsorompó felállítását tervbe vették és gyáriparunk kifejlesztésére angol összeköttetéseket keresnek. Kezdetnek- kezdete. At kisipar fejlesztésére és nemesítésére még edditó&mi sem történt. Mindezek elvonulnak lelki szemeink előtt. Följajdulunk, hogy ily magunkra hagyott helyzetben hogyan lehetne az udvar és az eddigi kormányok és a nagy tőke mulasztásait pótolni, hogy a külföld fejlett, nagymérvű iparának fogyasztóivá s ezzel együtt annak fizető rabszolgáivá ne legyünk. Társadalmi utón kell pótolnunk a mulasztásokat! Állítsa ki-ki fel a maga háza küszöbén a vámsorompót ! Helybeli iparosaink és kereskedőink sérelme. Nap-nap után érkeznek városunk előkelőségei és vagyonosabb polgáraihoz megkeresések budapesti nagykereskedőktől, melyben arra kérik őket, hogy a levélhez csatolt levelező-lapokat aláírva, hívják meg magukhoz a czég képviselőjét, hogy üzleti áruk bemutatása végett náluk jelentkezzenek. Ez a rút kijátszása a házalási jog megszorítása iránti törvényeknek, talán fel sem tűnik azoknak, kik engedve a fővárosi czégek nagyhangú felhívásának, minden meggondolás nélkül aláírják és beküldik az eleve elkészített s csak aláírást szükségeltető nyomtatványt, — jóllehet ezáltal a helybeli iparosok és kereskedők anyagi existentiájának megtámadásához nyújtanak segédkezet azoknak, akik félretéve az üzleti tisztesség még legelemibb szabályait is, a törvény kijátszásával igyekeznek maguknak megrendelőket gyűjteni. De érzik a helybeli iparosok és kereskedők, kik a nyomasztó üzleti viszonyok mellett még a helybeli vásárló közönség részéről is azt tapasztalják, hogy — az apróságokat kivéve — iparszabadság mintájára, annak szolgai másolásával szerkesztette meg, de viszont zsenge iparunkat az eddigi czéhrendszer védőszárnyai alól hirtelen kikergette,. s igy a mértéktelen szabadság azt elher- vasztotta, züllésnek indította. A bécsi császári udvartartás hathatós -támogatása, vállveregetése, rendjellesője, czim- és rangosztogatása által és a letűnt szabadelvű kormányainknak alvó iparpolitikájával szemben az ügyes osztrák kormánynak külügyminiszteri védelemben és a vámmentes melegedő- ségben talprakeltett, az újabb igényekhez átreformálódott s teljesen kifejlett osztrákipar, magyar udvartartás hiányában, a központtól távol eső udvarházakba és uradalmi központokba magukat meghúzó kézmüiparosainkat elnyomta. És mint a lefolyt három évtized alatt tapasztalhattuk, lassankint elbukott s alig volt képes azóta lábraállani. Iparunk elszomorító helyzetét mindez ideig a nemzet képviselte, összefont karokkal nézte volna, ha látta volna — tisztelet a kevés kivételnek — de sem a képviselők nagy zöme, sem a műkedvelő szakminiszterek a vészthozó bajt nem látták meg. Az uj ipartörvény által a főnemesi udvarokban állandóan szerűiét, hogy megőrizhessem hűségemet. Nem áldozhatok már többet. Jobb meghalnom, mint hűségemet megszegjem. Az Isten kegyelmes volt irántam s nem kényszeritett engem élni, miután a föld elnyelte őt tőlem. Fájdalmas köhögési roham szakitotta félbe a haldokló szavait, melyeket alig hallhatólag tovább folytaiott. Sokat kellett még elmondania, mielőtt a vasutak és indóházak zaja véget vetett volna beszédének. |Éjj Nyújtsd kezed Fea! ügy tetszik nekem, mintha kiesnék a gondolából.. oh! borzalom! a tenger hideg habjai közé ... úgy szerettem volna meghalni itt, de a jó Isten nem részesített ezen kegyelmében. Lehet, hogy ő határozta el, hogy ezen utazást megtegyem, hogy halálomat gyorsítsam, megszabaduljak egyszer a fájdalom gyötrelmeitől. Oh Fea! mióta, oh mióta várom már a véget ? Öt hónap, öt borzasztó hónap.. Emlékszel-e, midőn egy virágokkal feldíszített csolnakon megérkezék holtteste? úgy jött akkor, hogy kirohanjak és teljes erőmből kiáltsak: Ő az enyém, igen most az enyém, mert utolsó sóhaja örökre elrepült! Oh temessetek egy helyre vele ... De akkor sem volt jogom felette : ő a másé volt! . . . És hallgatnom kellett, mert máskülönben hütelennek, csalónak mondotta volna a világ! Saját életem árán kellett őt enyémmé tennem. Vájjon te is hiszed, hogy a halál nem adta őt vissza nekem, egyedül nekem? A síron túl annak á nőnek nem volt már többé joga felette. Emlékszel-e Fea, mint mondtam mindig : csak még egyszer akarok szép lenni, az ő menyegzőjén, hogy a világ ne beszélhessen rólunk. És azt a nőt, őt akartam látni, tudni akartam, vájjon boldoggá teheti-e . . . És most minden elmúlt. Semmi sem létezik már, semmi, ártatlan szerelmen kívül. . . Egy, vagy két óra múlva az is örökre az égbe száll ... A hold fényesen világitá meg sovány, átlátszó alakját; úgy hasonlított egy mécseshez, melyből már fenékig kiégett az olaj s csak néha-néha ad még bágyadt fényt. — Az Isten nem engedte meg, hogy menyegzője napját lássam és azt a nőt sem kellett látnom. Sirt ő is halálakor ... én nem sírtam, nem, de meghalok. A nő szerette, óh! igen szerette. Vájjon ő is «szerette őt?... Mikor e gyűrűt adta, tudtuk mind a ketten, hogy nem lehetünk egymásé és szent örök barátságot fogadtunk. Hazugság lett volna! Vagy nem volt hazugság? Oh talán szerette ? De Fea! hogyan szerethet valaki kétszer ? Ismét erős köhögési roham. — A haldokló vére megpirositá nővére zsebkendőjét; oly feketének tetszett a holdvilágnál. — Oh Fea ! úgy fázom ! ügy fázom ! Ügy mondták, hogy meleg éjjelünk lesz . . . meleg! Hogy lehet meleg ? !.. Nézd, körmeim mily kékes-feketék . . . Ha ő élt volna, nekem sem kellett volna meghalnom s éltem volna tovább, láttam volna minden nap s mondtam volna saját magamnak: nem! nem szerettem. A büszkeség tartotta bennem az életet... Oh! képzeld, mily kin! Reszketett. — Oh! testvér, ne sírj, hanem örvendj, hogy megszabadulok az élettől. Oly nehéz volt kezdettől fogva sötét, keserű napok, tettetés, veszekedés és szomorúság, amennyi csak kell! Egyedüli fényes pont ezen felhők közepette : volt Ö. S aztán minden elenyészett a mély sötétségben... Most jön, közeledik a határnélküli világosság! Ne, ne sírj testvér, hanem örvendj és üdvözölj. Mi ? Nem szeretsz te annyira,
