Iparos Lap, 1907 (1. évfolyam, 1-25. szám)
1907-08-04 / 18. szám
2-ik oldal IPAROS LAP augusztus 4.- L-&- . toha gyermekei vdltak a kormányzatnak. Gazdaságilag kiszolgáltatva egy idegen ország fejlett iparának, a hazai ipar védtelenül állott az idegen versenynyel szemben. Egy serdületlen gyermek, akit kitesznek az országúira, ahol egyre-másra robognak őrült vág- tatásban kocsik, lovak és minden pillanatban elgázolással fenyegetik. Ipartörvényünk maga is kontár munka, egészen szabad utat nyitott a kontárok munkáinak. A céhek megszüntetése pedig egyszerre szakított szét minden kapcsolatot mester és segédmunkás között. De megszakította a kapcsolatot maguk az önálló iparosok, a mesterek között is, anélkül, hogy annak helyébe más szervezetet teremtett volna. Tőlem áll bizonyára legtávolabb, hogy a céhek dicséretét zengjem. Ennek a rendszernek szükségképp el kellett bukni, mert korlátolt keretei között az ipar nem fejlődhetett. De az egyszerre és átmenet nélkül beállott ipari szabadság, mondhatnám ipari szervezetlenség, legalább is any- nyira megrontotta az ipart, ameny- nyire elnyomoritotta azt fejlődésében a céhrendszer. Hosszas küzdelmek után az iparosság, inkább az önmagában rejlő erőnél fogva, mint külső gyámolitásból — úgy ahogy — kiheverte ezeket a bajokat. Tanult, képezte magát, olyan ágakban igyekezett elhelyezkedni, ahol az iparnak egyéni Ízlést kell kifejtenie, vagy a megrendelő egyéni ízléséhez idomulnia, ahol tehát a beözönlő gyáriparral szemben is létjogosultsága van; vagy működésére oly tért keresett, ahol a gyáripar a dolog természete szerint nem érvényesülhet a kis iparral szemben. Ekkor azonban a rossz gazdasági viszonyok állottak az ipar- boldogulásánakutjába. Gondoljunk csak városunkra. Eveken át küzdöttek iparosaink a mostoha viszonyokkal. Rossz termés, pénzhiány, gyér és szegény lakosság, szervezetlen hitel stb. A megrendelők hiányzottak. Az iparos szívesen dolgozott volna, lett volna is kivel, mert volt elegendő munkaerő, de nem volt kinek. így történt, hogy a kisiparos tömegesen hagyta el a mesterségét; ment vasúti munkásnak, postához, távírdához, rendőrnek, hivatalszolgának, ami pedg jó részben nyomorúság és még csak nem is cifra nyomorúság. És még ez volt a legjobb eshetőség, mert legalább idehaza maradt. Egy része azonban ment más hazát keresni Amerikába. Csak az utóbbi időben kezdett derengeni a helyi iparnak. A vidék közönsége állandó lakásra költözött be, a' város lakossága megszaporodott, és az építkező kedv megnövekedett. Az építés fellendülése egy sereg iparágnak föllendülését jelenti. Kőműves, asztalos, ács, bádogos lakatos stb. És megnövekedtek a szükségletek egyéb téren is. A városba költözött embernek több a szükséglete ipari cikkekben, mint a mennyi falun volt. Az előbb bi- zalmatlankodó közönség lassan- kint rájött, hogy a szatmári iparos akar is, tud is lelkiismeretesen dolgozni, de tud már dolgozni ízléssel és csínnal is, amellett, hogy a munkája szolidabb, mint az innen-onnan összeszedett munkák. És amikor végre sok küzdés után jelentkeznék a küzdelemnek bére: a keresetnek állandósága és ennek nyomában járó jólét, akkor újabb veszedelmek rázkódA régi betyárvilágból. A bográcsban zubog a paprikás gulyás, szennyes tölgyfa tövében ül s keservében bort iszik a szegény legény, a pázsiton pisztolyok, mellette kétcsövű fegyver csöve szinte ásítani látszik, neki adta magát a nyugalomnak. Szép barna férfi, fekete pedrett bajusza, oly szép ellentétet képez fehér arcával, melyet a puszták haragos napja se volt képes megbarnitani. Bátor, határozott tekintetéből kilátszik, hogy magyar; szemeinek vadul lobogó lángjától: hogy magyar betyár, hogy akasztófára való! Se éjjele, se nappala! Hogy egykét mulató órát eltölthessen, napokig teszi kockára életét, mások kisirt szemeinek árán szerez magának örömet, a mi abból áll, hogy három cigány három szemmel pislogva ócska nótákat nyikorgat rongyos hegedűjén, s a hangra, melyre minden valamire való fül igyekeznék összecsavarodni, mint hernyórágott falevél, a betyár kitaszítja magából a bubánatot, s megtörődött zavaros kerti borból nagyokat nyelve dudolgat, mig el nem ázik, ekkor aztán keres magának száraz lyukat, mint az ürge, s elbújva, mámoros fővel, szeretőjéről álmodozik, a ki nem más, mint az Icig zsidó szolgálója, a kinek se széle, se hossza. Ilyen volt az a költői betyár-élet. De hiszen nem is ez volt annak a költészete, hanem a szabadság! Prtisszögő deres csikón, melynek lába is alig éri a földet, ott lebegni a rónák virágos pázsitja felett, tenni, amit tetszik, nem ismerve urat, nem ördö- götf szembeszálni mindenkivel, s in- gerkedni a zsandárral. Holdvilágos este piros alkonyat után, a nédas hosszú susogása közt bujóskát játszik az esti szellő, s egyet- egyet pittyent himbálódzó fészkéről a nádi veréb, mikor messzi faluk harangjának estét beszélő szava maga elé fogja a szelet, s egyik a másikkal találkozva, a puszta közepén fogatot cserél; mikor a legelésző nyájak ko- lomphangja bus danával válik, s ki- gyulnak, széles róna homályába tűzve a pásztortüzek, ekkor a betyár is kikel rejtekéből, az éj lovagja pihent paripájára rácsatolja a nyerget, tetejébe szökik és elmegy, a beköszöntő éjszakával alkura lépve: kenyeret keresni. A holdvilág óriás izzó félköre, mintha tüzes Ívként a puszta szélére volna építve, még csak most emelkedik ki a sötét mindenségből, s az előtte elhaladó lovas fekete mozgó betűnek látszó, melyet a természet keze rajzolt arra a fénylapra, mintha nem volna rajta elég folt úgy is. De csak egy pillanatig lebeg ott rejtélyes árnyként, aztán eltűnik a még homályos, légtengerbe merülve, s magába ölelve őt a hullám, összehajtja utána köpe-
