Evangélikus főgimnázium, Igló, 1903
15 gőzösünk játszi könnyűséggel szelte a pihenő habokat. Gyönyörű szép este volt. A nyájas hold és a mosolygó csillagtábor enyelegve pillant- gattak a pihenő Adriára. A mellettünk elvonuló bárkákban a hajósok zengték esti imájukat, amott a távolból esti harang zúgása volt hallható, mely azonban lassacskán elhangzott . . . Rémes csönd állott be. A magyar tengerpart már eltűnt szemeink elől, csak a világítótorony bizonyos időközökben megjelenő intensiv fénye, mintegy utolsó »Isten hozzád«-ot intve, siklott el fölöttünk. E fény is mindinkább halványabb lett. A hold világánál hosszú, széles sávként húzódtak jobbfelől Isztria partjai, balfelől pedig Cherso szigete. Éjfélre járt az idő, midőn Isztria legdélibb csúcsán a tengerben álló világitótorony fénye szemünkbe ötlött. Tudtuk, hogy nyílt tengeren járunk. A födélzeten kedves otthonukról ábrándozó fiaink csakhamar lesiettek az étterembe, mivel az eső permetezni kezdett. Az utasok víg társalgása is abbamnaradt, legnagyobb részök nyugovóra tért; csak a mi derült kedélyű öttagú férfi társaságunknak nem jött álom a szemére. Beszélgettünk, adomáztunk. A kora hajnali órákban azonban minket is elnyomott a buzgóság, vagy talán inkább az esőcseppek egyhangú kopogása. Reggeli 6 órára járt az idő, mikor ébredezni kezdtünk. Szép reményünket, hogy a nap keltében gyönyörködhetünk, elmosta a szünet nélkül szakadó eső, mely a szemhatárt köröskörül sötét felhőbe burkolta. Hiába lestük az olasz partokat: sehol semmi. Ily szakadó esőben kötöttünk ki Velencében. Pedig mily gyönyörű lett volna verő- “enyes, napos időben a tengerből kiemelkedő tündérvároshoz közeledni! Hajónkat Velence érdekes fiakeresei, napbarnította gondolások fogadták. Gyorsan beültünk tehát e keskeny, de hosszúkás csónakokba, melyeket Herder, német költő, egyik levelében találóan női papucsoknak nevez, és már előre megrendelt lakásunkhoz, a Saudwirth-szállóhoz eveztünk. A szállóban már előre fölfogadott kalauzunk, signore Rossi, egy jó kedélyű, kissé zsörtölődő olasz bácsi várakozott reánk. Rövid reggelizés után rendbeszedtük magunkat, napi program- munkat összeállítottuk, azután pedig siettünk a világ legszebb piacára, a Márkus-téire. Útközben megtekintettük Victor Emánuel impozáns lovasszobrát és a Márkus-tér szélén álló két gránitból készült szobrot, melyek állítólag 1x29-ben emeltettek. Az 520 láb hosszú és 82 láb széles Márkus-tér a maga nagyszerűségében valósággal szemkápráztató. Ha a Márkus-templomnak hátat fordítunk, jobbról a Procurazie vecchie-t, balról a Procurazie nuove-t, szemközt pedig a kettőt összekötő postaépületet látjuk. Ez épületek nagyszerűségét azonban messzire fölülmúlja a doge-palota és a Márkus-templom, mely épületeken az építészet legfantasztikusabb alkotásai a színek mesés harmóniájával egyesülnek. Maga a doge-palota román, gót és olasz renaissance stíl keveréke.
