Evangélikus főgymnásium, al-reál tanoda, elemi- és felsőbb leány-iskola, Igló, 1866
I. Tanszéki beszéd. Tekintetes iskolai pártfogóság! Tisztelt tanári kar! Nemes tanuló ifjúság! Korunknak egyik nem helytelen szokása, hogy azon férfiaktól, kiket a bizalom, valamely nagy horderejű fontos állásra emel, a bizalomnak mintegy zálogául, elveinek dióhéjba szoritott vázlatát, vagyis ez időszerinti műszóval fejezve ki, hitvallását követeli. Én, midőn a korszellem ez irányának hódolok, csupán erősben lüktető szívem óhaját követem, mely ellenállhatlanul ösztökél, hogy, mielőtt fontos hivatalomat elfoglalnám, — melyre tisztelt választóim egyhangú bizalma emelt, — fölhíva mintegy érezzem magam, hogy ugyanazon tiszteit választók előtt nézeteimet röviden elmondjam; melyek nehéz, de horderejére nézve, az egyházra és hazára egyaránt legkihatóbb ésigy legfontosabb pályámon, irányadóim, vezetőim és támogatóim leendenek. Mondják, hogy születésekor nem mosoiygtak arra az égiek, kit nevelőnek teremtettek; de ez avult nézetet a benső hivatás nem osztja, sőt inkább a költővel ezt mondja: „Nehéz az út, de czélra visz, s nehéz pályán szép küzdeni!“ Úgyis: „Per ardua virtus!“ Érzem, mélyen tisztelt gyülekezet, a pillanat ünnepélyesen komoly fontosságát, mely lelkemet szokatlan erővel ragadja meg; és ha sokszorosan át nem gondoltam és át nem éreztem volna e pálya örömeit és töviseit, ez elhatárzó pillanat előtt szintén haboznia kelle vala lelkemnek. De merte pálya előttem ismeretes, hasonlít lelkem a csendes tó vize tükör-felszínéhez, melyben mindazon elvek és nézetek, miket vallók, visszatükröződnek, s miket, hogy lehető rövid legyek, ím ez egyetlen szóba: „hűség“foglalok, és pedig : hűség Önmagam, hűség az ifjúság és hűség a t. tanártársak iránt. Midőn az önmagam iránti hűséget a legelső helyen emelem ki, értem az azon egyéni elvekhezi hűséget, melyek helyes tájékozást és irányt nyújtván, — miként a hajóst iránytűje a végeden világtengeren — a biztos révpartra elvezetnek. Nem akarom követendő egyéni tanmódom, még kevésbbé egyetemes tanrendszerünk feletti nézeteimet e helyt részletezni. Egyéni tanmódom és tanmodorom helyes vagy helytelen voltát az eredmény mutatandja meg. De egyelőre úgy vagyok meggyőződve, hogy különösen azon szakmában, mely reám bízatott, több sikerrel bíztat a gyakorlati tanmodor, a miként, hogy a nyelveknél a példabeszéd is ugyanezt ajánlja, midőn mondja: „longum iter per praecepta, breve et efficax per exempla.“ Beszéltetve világositó, a felfogáshoz és tehetségekhez alkalmazkodva oktató előadás, leend egyéni tanmodorom, melyet követendek. Miután azonban a tanár nem csupán tanít, hanem egyszersmind nevel is: annálfogva tanmodoromat mindenben az erkölcsvallási irány fogja általlengeni, tudván, hogy az erkölcsi nevelés nem kisebb, hanem fontosabb feladata e pályán a tanárnak. Nem akarom én a tudomány, különösen ez idöszerinti véghetetlen becsét és értékét kétségbe vonni: 1*
