Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-12-16 / 12. szám
SZÉPIRODALMI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. NYÍREGYHÁZA, 1910. DECEMBER 16. PÉNTEK. I. ÉVFOLYAM. 12. SZÁM Előfizetési ár: Egész évre 4 korona. Fél évre 2 korona. Egyes szám ára helyben 8 fill., vidéken 10 fillér Főszerkesztő: Dr. KALMÁR EDE. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ’/*♦' ESgyliáL2>-u.tcsL íi. s^ám. A lyermehvádelem a Szentírásban. A huszadik század még csak első tizedét töltötte be, korán volna az egésznek jellegét megállapítani és mégis elég gyakran hangzik el az állítás, hogy a huszadik század a gyermek százada Hogy vájjon a történelem igazolni fogja-e ezt az elnevezést, nem tudhatjuk; az azonban tény, hogy az utolsó évtizedben nagyon sokat haladt a gyermekvédelem ügye. Általában tapasztaljuk, hogy minden modern áhamban igen sokat tesznek a gyermek érdekében. Nemcsak a társadalom, de főként az állam az, mely kiveszi részét ebből a nagy és fontos munkából. Igaza van e tekintetben dr. Engel- nek, (A gyermekvédelem bölcseleté, Budapest, 1908. 107. 1.), hogy mig az ókorban a magánjótékonyság, a középkorban az egyházi játszotta a főszerepet, addig az újkorban az állami jótékonyság kezd döntő jelentőséggel bírni, nemcsak a szegénysegélyezés, de különösen a gyermek- védelem terén. Napjainkban persze gyermekvédelem alatt leginkább az elhagyott gyermekek ügyét értjük, amely valóban nagy mértékben igénybe veszi nemcsak a társadalom, de az állam gondoskodását is. Az elhagyott, többnyire törvénytelen gyermekek megmentése az elpusztulástól, felneveltetése bizonyos korig óriási áldozatot követel nemcsak pénzben, de személyes jóttevés- ben is, mert hisz csakúgy érhetjük el a* kitűzött szép célt. ha azokat a szerencsétlen gyermekeket nemcsak a testi haláltól, hanem az erkölcsi zülléstől is megóvjuk; csak akkor lesz igazán gyermekvédelem az a nagyarányú tevékenység, melyet napjainkban az állam és a társadalom széles rétege kifejt. Mi sem természetesebb ezért, minthogy ily körülmények között érdekkel hir reánk nézve minden, ami a gyermekvédelem fejlődését és haladását illeti, hogy szívesen pillantunk bele ennek a fontos kérdésnek a történetébe. Ez vezetett benőnket arra, hogy kutatásunk tárgyává tegyük, mily állást foglal el a zsidóság a gyermekvédelem ügyével szemben. Talán felesleges mondanunk is, hogy a kérdést nem egyoldalúan a legmodernebb értelemben vesszük, amidőn a gyermekvédelem úgyszólván két irányban meríti ki tevékenységét, a gyermekek nagy mortalitása és nagy kriminálitása meggátlásában, illetve csökkentésében, ami bizony nehéz és értékes munka, hanem a gyermekvédelem tulajdonké; - peni, tágabb értelmében, amidőn felöleli mindazt, ami a gyermek helyzetére vonatkozik, úgyszólván keletkezésétől fogva azon időpontig, amikor megszűnt gyermek lenni. Felütjük tehát a zsidóság legősibb forrását: a szentirást és keressük szavában, törvényeiben azt a szellemet, mely a gyermekvédelem legnemesebb tükröztetése. Nem vezet bennünket elfogultság, mikor rámutatunk mindenekelőtt arra az óriási különbségre, mely a zsidóság felfogását e tekintetben a pogány világéval szemben jellemzi, mikor feltárjuk azt a tátongó űrt, mely a kettőt egymástól elválasztja. Ismeretes tény, hogy az ókori népeknél az araboknál, egyptomiaknál, nemkülönben a görögöknél és rómaiaknál a gyermek csak tárgy volt, mely a birtok szaporodását jelentette. A családnak feje azért is korlátlanul rendelkezett felette, még élete felett is. Hisz a gyermekkitevés általános volt e népeknél ; még Aristoteles, a nagy bölcsész is megengedhetőnek tartja ezt. A gyermekek feláldozása pedig kegyes cselekedet volt a pogá- nyoknál, melyet elég sűrűn gyakoroltak. Mi másként volt ez a zsidóknál. A szent- irás a legszigorúbban megtiltotta és halálbüntetéssel sújtotta ezt a minden szülői érzést kigunyoló eltévelyedést. Már Ábrahámnál kifejezésre juttatja, hogy Isten nem kívánja, sőt nem engedi meg az emberáldozatot. Mindjárt a teremtésről szóló fejezetben megmutatja, mit jelent szerinte a gyermek az emberi életben, midőn azt olvassuk: „Isten megáldotta őket (az első ember párt,) mondván nekik: szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek meg a földet és foglaljátok el.“ A gyermek Isten áldása, mit az emberiség javára adott. És ez maradt a zsidó felfogás, melyet a biblia lépten-nyomon tükröz- tet. A gyermektelen asszony kevesebbet érő, lenézésben részesül, még ha úrnő is, mint Sára, szemben az ő szolgájával Hágárral, aki urát, Ábrahámot gyermekkel ajándékozza meg. Mint könyörögnek az ősanyák Istenhez azért a kitüntető áldásért; mint lázad fel Ráchel, inkább halált kivan magának, semhogy a magtalanság szégyenét viselje. Jákob pedig boldogan mutat Ezsau kérdésére az őt kővető kis csoportra: „Gyermekeim ezek, kikkel megajándékozott engem Isten.“ És ez nem egyéni vonás, hanem általános a biblia alakjainál, akik ebben az emberi természet legszebb és legmagasztosabb megnyilatkozását példázzák nekünk. Hanna, Sámuel próféta anyja, felolvad áhitatos könyörgésében, mikor gyermekért esedezik az Ur szentélyében, Silóban és a boldogság dithyrambikus költeményét zengi, mikor kérése teljesült. (I. Sámuel, 1. és 2. f.) Élisa próféta azzal tudja legméltóbban háláját kifejezni a vendéglátó sunamita nő iránt, mikor megjósolja neki, hogy a nélkülözött gyermek- áldás be fog nála következni. (II. Királyok, 4. 14—16.) És valóban csak ily felfogás mellett énekelheti a zsoltár-költő (128. zs. 3—4.), hogy a gyermek a háznak öröme, dísze, mikor mint az olajfa ültetvénye virul a családi asztal körül; mert hisz ez az örökség, melyet az Örökkévaló ád, amiben az istenfélő férfiúnak igazi áldása nyilvánul. Természetes tehát ily felfogás mellett, hogy a gyermek élete a legmesszebbmenő védelemben részesül, hogy gyermekkitevésről a zsidóságban szó sem lehetett, sőt kiterjedt ez a védelem a még meg nem született magzatra is. (Mózes II. 21. 22—23.) És ha gyenge volt a gyermek, csak annál gondosabb ápolásban részesitették, hisz a megszületett gyermek azonnal az anyai érzés szent védelmébe került, amely pedig a legerősebb a földön. Mert hát „lehetséges-e, hogy a nő megfeledkezzék kisdedéről. hogy ne könyörülne méhe magzatán" ? (Jes. 49. 14.) Tényleg az anya maga táplálja gyermekét a biblia tanúsága szerint, ha csak kényszerítő körülmény meg nem akadályozza ebben. És, hogy mily fontosnak tartották ezt a tényt, mutatja az. hogy a gyermek elválasztását ünnepi lakomával ülték meg, amint már Izsáknál jelenti ezt a szentirás, (Móz. I. 21., 8.) mert hisz ezzel a gyermek mintegy kikerült az anyának első kizárólagos védelme alól. Hogy pedig ezt a védelmet mily magasztosan fogta fel a zsidóság, mutatja az a mái napig fennálló törvénye, hogy a gyermekét tápláló anya, ha özvegységre jut, 24 hónapon belül nem mehet újra férjhez — ennyi volt ugyanis a táplálás rendes ideje , nehogy az uj házasélet örömei és gondjai elvonják kis gyermekének gondozásától és ez ki lenne téve az elhanyagolásnak, elesnék összes jogai legszigorúbb védelmétől. Azt látjuk tehát, hogy le volt rakva ősidőktől fogva a gyemekvédelem alapja a zsidóság tanaiban, ha nem is mindig tételes törvényben. Kitűnik ez minden jelenségből, mely a kis gyermekre vonatkozik és bátran állíthatjuk, hogy kiterjedt az a gyermek életének és neveltetésének minden egyes részletére. Bizonyságul szolgál erre az a nagyszerű tény, hogy a héber nyelv a gyermek különböző korainak megjelölésére külön kifejezéssel rendelkezik és feltünteti igy azt a nagy figyelmet és szeretetet, mellyel a nép, hisz annak szelleme nyilatkozik meg nyelvében, kisérte a gyermek haladását, állandó fejlődését. Kilencz szó áll e tekintetben rendelkezésére a héber nyelvnek; mindegyik a gyermek egy-egy korszakát jelezi. Az a nép, mely ily gondossággal teremtette meg a jellemző kifejezéseket a gyermek életszakai számára, az ennek megfelelő lelkiismeretességgel is foglalkozott a gyermek nevelésével. Ezt tanúsítja különben az a nem kevésbbé nevezetes és jellemző tény, hogy a nevelés kifejezésére hét szóval rendelkezik a héber nyelv. És azt a nevelést nem is képzelte felületesnek soha, hanem ellenkezőleg a legbehatóbbnak, amint az minden egyes gyermek egyéniségének megfelel, „Avasd fel a fiút (valláserkölcsileg) az ő módja szerint, ha megöregszik sem tér el attól,“ (Példab. 22—6.) volt az a paedagógiailag helyes elv, melyet a zsidó apának követnie kellett, amidőn kötelessége fvolt már a zsenge- korú gyermeket a valláserkölcsi parancsok gyakorlatába bevezetni, mihelyt azt meglehetett vele értetni. Megparancsolja a szentirás a zsidó apának, hogy vésse jól be fiának szivébe Isten igéit és törvényeit, felhasználván minden alkalmat a vallásos nevelésre és ébressze nemzeti öntudatra gyermekét, midőn megmagyarázza neki, mit jelent Izraél száipára, hogy az egyptomi rabszolgaságból kimenekülve szabad néppé lettek. (Mózes V. 6., 7 és 20—24.) Azért midőn időnként a betakarítás idején népgyülésen felolvassák a tórát, ott legyenek a férfiak és nők mellett a gyermekek is. hogy a kik még nem ismerik Isten tanait és Izrael történetét, hallják és megtanulják. (Mózes V. 29. 10—12.) Az apa tehát soha sem lehetett zsarnoka gyermekének, hanem odaadó nevelője, akit a legszentebb érzelem kötelez erre, hogy a szülő és gyermek között levő viszony a legrnéltóbb, a legmagasztosabb legyen. Erre tanította a zsidó vallás hívét a szentirás, midőn Isten és Izráel viszonyát az atya és gyermek képében mutatja be, felruházva ezt a viszonyt azzal a szentséggel, amit a pogányvilág nem ismert. Isten Fáraótól követeli az ö elsőszülött fiának, Izraelnek szabadon bocsátását, mert nem akarja annak rabszolgaságát, szenvedését tovább tűrni, miután meghallotta keserves feljajdulását. (Mózes II. 4., 22.) És mikor a sivatag rémein keresztül vezeti az ő népét és a fenyegető nélkülözéseket megszűntetve, ellátja mindennel, a szülői gondosság megható példáját mutatja, mert „mint az atya viszi gyermekét, úgy vitt téged az Örökkévaló, a te Istened a pusztában, melyet láttál, az egész utón, amelyen jártatok, mig elérkeztetek erre a helyre,“ állapítja, meg Mózes az Ígéret földének határán. (Mózes V. 1. 31.) És mikor vétkeiért bünteti Izraelt, akkor is .,mint az atya fenyiti gyermekét, úgy fényit téged az Örökkévaló, a te Istened,‘‘ (Mózes V. 8. 5.) aki, mint szülő, a büntetésben is csak gyermeke javát akarja, nem pedig a bűn megtorlását. És a prótéták sem találnak igazibb, bensőségesebb képét a megtérő Izrael jellemzésére, mint az atyjához ragaszkodó gyermekét. Amig a, bűnös elpártoló Izraelt megtagadja Isten, hogy nem az ő népe, addig a megtérés után ■ „az élő Isten fiai“ lesznek ők (Hósea 2. 2.)
