Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)
1910-11-18 / 8. szám
2 IGAZSÁG 1910. november 18. Nem röppen ki a gyermek a családi fészekből, de mig csak lehet, mig uj fészket nem alapit, körülveszi annak melege — Ezért vezet Franciaország, ezért hajolnak meg a francia szellem előtt. — Ezt csináljátok utánuk fiaim! Mi nem akarunk kiábrándítani senkit. Mindenkit hagyunk a maga ájtatos meggyőződésében. Hirdessék az igét, hogy veszedelmes a magyar nemzetre a szociális eszmék terjedése, hogy a magyar szociális- ták hazafiatlanok, s egyedül hazafiasok csak a főnemesek, a dzsentrik s a többi úri népek, kik különben mindig a legnagyobb hazafiak voltak is a történelem tanúsága szerint; mert a magyar munkás verejtékén összehozott százezreket sohasem herdálták el külföldön s azt a szegény magyar tőkét minden erejükkel és mindig a magyarság boldogitására, a nemzeti munka támogatására, a haza üdvére fordították. Oh boldog Magyarország, mikor nyitod már meg kapuidat a tudományok előtt, melyek megtanítanának arra, hogy menyire kellene megbecsülni azt a hű, becsületes magyar munkás kezet! Júdás Iskarioth., Magam vagyok most a saját tudásom s érzésem szerint kivált Júdás Iskarioth és ezért a tudásomért kell, Írjak most néked újból, — Péter. Elárultalak, — lásd. Tudatlanul ugyan és az ostobaságom révén éppen, eredményében azonban nem kevesebb gonoszsággal, mint a legszomorubb tragédia rettentő alakja a legszelídebb embert. Eljött hozzám lásd egy ember s kérdezett rád. Kérdezett, közönséges, banális, mindennapi kérdéssel és nékem gyarlónak, nem tűnt fel a lazas igyekezet, amivel tette a különben könnyű kérdést. Nem láttam be, gyöngék a szemeim, a kérdés mélyére, nem láttam az ember lelkét akkor, aki előttem állott és feleltem igy néki. Feleltem könnyen és gondolkozás nélkül,- ahogy szoktam általán, ami szokásom vétkes könyelmüség látod gyakorta. Feleltem rá a legjobb tudásom szerint és a valóságot, — és ezzel rád vezettem az üldöződet. Az utat kérdezte tőlem, ami hozzád vezet. És rámutattam. Megmutattam a kis gyalogösvényt, ami odavezet a kis fekvőhelyedhez, ami akkor igen közönséges kis parasztszoba pokrócos dikója volt előttem, — azóta azonban, mikor elment tőlem az ember s jobban utánna gondoltam a szavát és a szavaiból a szándékát amivel hozzád van, — olyan már előttem, mint a halódó szegény kis állatka barlangja. Ami el van rejtve odvas fák tövébe és sziklák között, ahová nem vezet semmi járott ut és aminek a mélyén van a kicsi, gyűrött, szomorú vacok és abban meghúzódik a beteg állat, aki fél akkor már igen minden eleven zajtól. Mert távozik akkor már az Életből igen gyors futással és iszonyatos néki minden hábo- ritás. Irtózatos a virágok illata és a hajnalhasadása is, irtózatos a tülekedő élet nagy lármája és különösképpen szörnyű az álorcások vizitje. És én lásd, — hozzád vezettem most ezekből egyet. Egy embert, akiben nincsen semmi igaz érzés és senki iránt soha jóindulat, aki ádázabb a lelkében a zsidó véneknél, akik halálra adták a Szelídségnek ifjú apostolát. Aki nagy hangon tud kiabálni és a saját lármázását üstdobul használja cseles szándékához, akinek a lármája fáj azonban érzékeny léleknek és halálos méreg az igaztalansága mián azoknak, akiknek csöndes a szavuk és nincsen más erejük a maguk igazánál. Most megy hozzád az ember, Péter. Hozzád akinek szintén van igazad, gyönge, szomorú, szegényes kis jussod, Péter, — hogy meghalhass hát nyugodalomban és magános kis csöndben, háborítatlanul. Éhez jussod van Péter, végtelen nagy jussod, hiszen a halál lám el- vehetetlen tulajdona mindannyiunknak és neked különösen jogod ahoz is, hogy úgy mehess el észrevétlen és háboritlan az Életből, — mint az erdő picinyke vadjai. Hiszen szegény vagy és gyermek, akinek neved sincs az utcátok túlsó feléig jutó sem és senki igy. A senkiséged azonban jog is — amint mondám a csöndben és és észrevétlen pihegéshez, és lásd — ebbe tör az ember. Betör mint egy erőszakos és fölrázza a halálos pihenőről gyönge kis lelkedet és meg- háboritván téged az utolsó csöndben, ime a te szegénységedből és nyomorúságodból tőkét akar kovácsolni magának. A maga hírének. A maga jóságának, nagyságának és csudálatos jó lelkének hirdetéséhez akar fölhasználni téged és a te sorsodat, — mindezek azonban hiányzanak belőle és nincsenek sehol, csak az ő vágyaiban és éppen ezért hiába való lesz minden lármázása körülötted és egyéb eredménye nem lesz semmi is, minthogy kétszer súlyosabbá teszi énnékem a vétkemet. Mert látom most, óriáslag megvilágítva az embert, amint elmegy világot rengető lépésekkel a megnyílott utón a kis fekhelyedhez, ahol addig nem volt semmi más csak a csöndesség és szomorú, azonban felette kívánatos, egyedül- valóság, — most megáll ott melletted az ember és miközben igen csekélynek és szinte semminek vesz a személyedben éppen tégedet., — harsonaszóval kiált a világ felé, hogy ime, nézzetek és lássatok engem, nagyot. Aki jó vagyok és olyan óriás lélek, hogy a nagyságommal és jóságommal fölöttetek állok magasan nagyon s ti voltaképpen semmire valók vagytok egyébre, mint hogy tömjénezzetek én előttem, aki leereszkedem ime a szegényhez és vigasztalással jövök a halódó ágyához. így és ilyeneket kiált melletted az ember és ámbár hiszen éppen oda nem hatnak a szavai ahová kiáltja, a te lelked fáradt halódását fellármázza mégis a kiáltásával és elveszi tőled nagy erőszakosan kis jussodat a csöndes halálhoz. És a szavai úgy hullanak a lelkedre mint az izzó zsarátnok és a kicsi, szegényes, azonban csöndes dikód olyanná válik alattad, mint az eleven szén. Én nem vagyok ott, Péter, de tudom. De tudom, mert én ismerem ezeket az embereket, ezeket a lármázós, nagyhangú, kia- bálós, önimádó jókat, akiknek segítő keze fogásától iszonyodik az a megsegített és akik közül mert egyet rávezettem a kis barlangodra, úgy érzem azóta magamat igazán, mintha én volnék lásd valósággal az én lelkem mélyén kivált és önmagam előtt, Júdás Iskarioth. Szteinpák Mariska. Egy előléptetés története, i. A történet egész banálisán kezdődött. — Körülbelül igy. Schvartz ur, a Schvartz és Társa cég beltagja, aki üzleti bevásárlások céljából Párisba indult, már éppen be akart szállani az orient express egyik kocsijába, amikor valaki megrántotta hátúitól a kabátját. Ez a valaki Bergstein Mór volt, a Schvartz és Társa cég főkönyvelője. — Főnök ur, főnök ur, szólt idegesen a veres hajú, tömzsi emberke, bocsásson meg, igen kérem, bocsásson meg. nem akartam zavarni, de a hűségem tetszik tudni, meg a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni: tartazom ezzel a becsületemnek. Schvartz ur izgatottan nézett végig hetet- havat összehordó alkalmazottján, különösen a fején akadt meg a tekintete, mintha azt vizsgálta volna, hogy rendben van-e ott minden. Valóban, a sunyi kis ember külseje, különösen pedig zavaros, ijedt szemei könnyen abba a tévedésbe ejthették az embert, hogy őrülttel van dolga. Schvartz ur is megriadt. Türelmetlenül kérdezte: — Dehát mi történt az Isten szerelméért ? Siessen. Mondja el hamar. Öt perc múlva indul a vonat. A kis, gömbölyű ember, aki mellesleg megjegyezve maga vott a megtestesült stréber- ség, a szemeit hunyorgatta, azután megragadta a Schvatz ur kezét és szinte kiabálva mondá: — Főnök ur, kérem, az Istenre, a Jézusra, a Jehovára kérem, ne utazzon el! A kereskedő most már igazán megijedt. Hogy is ne! A hang, a mimika, amivel Berg- stein Mór szakgatott szavait kisérte, éppenséggel nem volt bizalomkeltő. Rablógyilkosság, chloroform, kés, gyanús alakok táncoltak a szemei előtt. Megragadta a könyvelője karját és úgy kérte: mondja el sietve, hogy mi türtént. A kis ember elébb fürkészve nézett körül, hogy nem hallgatja-e ki valaki őket, azután halkan, szinte tördelve a szavakat, beszélni kezdett. — Nem is képzeli, uram, hogy mennyire fáj nekem, de a kötelesség, meg az önhöz fűződő hála, amint már egy Ízben volt is szerencsém emliteni, az én feladatommá tették azt, hogy arról a szomorú esetről, melyet az ön különben rendkívül éles szemei előtt fátyol takart, lerántsam a leplet. Hja, bizony szomorú az élet! Olyantorma, mint a börze, nyerés vagy vesztés egy hajszálon függ s ha vesztünk, minden elveszett, el még a becsület is. Nem tudom hol, de tanultam valamikor, hogy a nő becsülete egyszersmind a férfi becsülete is. E szerint ő nagysága, a nagyságos asszony becsülete egyúttal a főnök urnák is becsülete. Már pedig a nagyságos asszony éppen azon az utón van, hogy ezt a drága kincset elveszítse. — Mit ? A feleségem ? Azt merészeli állítani, hogy megcsalna engem ? — hörögte Schvartz ur vállon ragadva a vörös hajú Bergsteint. — Bocsánat. Én nem mondtam semmit. Én csak azt mondom, amit láttam. Amit az én saját becsületes szemeimmel láttam. Hogy pedig mit láttam ? Ha akarom sokat, ha akarom semmit. Tulajdonképpen csak egy levelet láttam, egy levelet, amely ott feküdt kinyitva a Braun ur asztalán. Tetszik tudni, a levelezési osztály főnöke asztalán. Valami különös, átható szaga volt annak a levélnek. Bóditott ez az illat, de izgatott is. Csábított a levél nagyon. Vagy talán nem is a levél, hanem az az erős, asszonyi parfüm. Egy darabig küzködtem magammal. Ej, ej, Móric — ez becstelenség! — ez még sem járja! — A más levelét elolvasni! Végre is — mit csűrjem, csavarjam? — úgy lopvást belepillantottam. Az irás ismerős volt. Erős, de asszonyi vonások. El sem tudtam képzelni, hol láttam én ezt az Írást. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Elolvastam. Csak három sor volt az egész. „Jó! — Este a férjem Párisba utazik. — Kilenc órakor várom. Melanie.“ Ennyi volt. Se több se kevesebb. Szóról szóra emlékszem reá. Nekem azonban ez is elég volt arra, hogy lóhalálában rohanjak ide, elejét vegyem egy családi botránynak és hogy megmentsem a főnököm becsületét, mert talán mondanom se kell, a levelet önagysága, a nagyságos asz- szony irta, aminthogy azt rövid gondolkodás után teljes bizonyossággal kisütöttem. Bergstein ur elhallgatott. Nagyot lélekzett. Nem is gyerekjáték mindazt egy szuszra elhadarni, amit ő most nagy buzgalommal feltálalt ! Ha nem lett volna sötét — nyolc óra fele járhatott az idő — gyönyörködhetett volna a hatásban. Főnökének az arca úgy váltogatta a színeket, mint a prizmára vetett napsugár. Most piros volt, majd sárga s végül sápadt, szinte kékes zöld. Jó ideig szólni sem tudott. Végre mégis megemberelte magát, kezet nyújtott alkalmazottjának és igy szólt: — Köszönöm, barátom. A társalgás be volt fejezve. A két férfi elvált. A férj hazafelé indult. Bergstein ur szintén. Kettőjük között látszólag csak annyi volt a különbség, hogy mig a sokak által irigyelt nagyk reskedő ökölbe szorította a kezeit, addig a főkönyvelő jókedvűen dörzsölgette össze a tenyerét s önelégedetten mormogta: — Sikerült. Százat egy ellen, hogy én leszek a Schvartz és Társa cég üzletvezetője! Mert tudvalevőleg erre az állásra két egyenlő kilátással biró aspiráns volt: Bergstein Mór és az éppen most beárult Braun ur, a cég levelezési osztályának a főnöke. (Folyt, köv.)
