Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1910-10-28 / 5. szám

1910. október 28.

5

akkor nem is látta a nagy jelenésemet! 0 maga csúnya ember. Igazán haragszom.

Durcásan húzta össze az ajkait, hanem a szeme azért nevetett.

Andaházy válaszolni akart. Türelmetlen mozdulattal emelkedett fel székéből, kissé azonban ügyetlen volt és majdnem rálépett a színésznő hosszú uszályára. A leány fel is kiáltott ijedtében:

— Az Istenért! — össze ne gyűrje a ruhámat! Háromszáz forint volt. ügy éljek!

A férfi úgy erezte, hogy itt van a döntő pillanat. Komolyan, kissé fáradtan beszélt.

Hagyja most ezt, kérem. Sokkal de sokkal komolyabb dolgokról szeretnék önnel diskurálni.

A leány felhúzta a szemöldökeit, nagy kék szemei kitágultak — nem tudott hova lenni a csodálkozástól.

— Maga okosan szeretne beszélni velem ? Ez furcsa. Rendkívül furcsa. Megengedi ugye ? de ez ... ez szinte hihetetlen.

És kacagott harsányan, hangosan, nem úgy mint a színpadon szokott, hanem úgy, ahogy az életben szokás, tele torokból, szívből, igazán.

— Nevessen csak ! Tombolja ki magát. De, kérem, azután hallgasson meg. Nézze. Arról volna szó, hogy . . . hogy . . . hogy is fejezzem ki magam ? Igen. Éppen az imént említette, hogy a ruhája háromszáz forintba került és félti. Hát, hogy ilyesmivel ezután soha se kelljen törődnie, engedje meg, hogy felajánljam önnek az erszényemet . . .

— Bizonyos ellenszolgáltatások fejében, ugyebár? Nos, uram, csalódik, mert abból ugyan semmi sem lesz.

— De kérem, én . . .

— Hallgasson ! Ne mentegesse magát. Ismerem önöket, mondhatom jól ismerem. Utálatosak egytől-egyig. Egyik komiszabb mint a másik!

— De biztosítom, hogy ön félre ért engem. Én ... én nem vagyok olyan, mint a többi. Én . . . hát, igen én a nevemet és a kezemet is felajánlom önnek, szóval feleségül akarom venni, mert én szeretem magát, Böske, nagyon szeretem.

A színésznő elmosolyodott. Sokkal inkább Éva leánya volt, semhogy ne tetszett volna neki a férfi beszéde. Nem felelt rögtön, de a mikor megszólalt, olyan édesen csengett a hangja, mint a turbékoló vadgalambé az erdőn. Különben csak annyit mondott, hogy:

•— Csacsi.

Azután leültette, s rövid szünet ulán tőle nem várható komolysággal kezdett el beszélni:

— Látja, igy már szóba állhatok magával. Hanem igazán sajnálom kedves barátom, de azt hiszem meg kell szomoritanom. Ugyanis én nem lehetek a felesége. Először nem, a múltam miatt, másodszor pedig . . . Másodszor pedig . . . engedje meg, hogy most én tegyek önnek egy vallomást. Éz a vallomás egyúttal felelet is lesz. Fájdalmat okozok vele valószínűleg, de vegye úgy, mintha gyónás lenne. Szerelmes vagyok én is Szeretek egy fiút, egy bohém, holtszegény fiút. A felesége nem (leszek soha. Kitanitja az élet, s ha rákerül a sor mást vesz el, nem engem. Okosan is teszi. De ha a felesége nem is lehetek, lehetek a szeretője, babája, ágyastársa — ahogy jobban tetszik. Miért néz úgy rám ? Mert szabadszáju vagyok ? Helyes, ez igaz, de legalább őszinte is. Mert lássa. Ha most igent mondtam volna, s férjhez mentem volna magához, száz meg száz módot találhattam volna arra, hogy megcsaljam. Még csak meg se szóltak volna érte valami nagyon. Hiszen manapság ez divat, Dehát én becsületes vagyok. Becsületes már a magam módja szerint. Mert ha én egyszer rászánom magam arra, hogy valakinek a kezemet nyújtsam, vele adom ráadásul a lelkemet, mindenemet, egész valómat és az 'övé leszek — örökre és kizárólag az övé. Bocsásson meg, de úgy érzem, hogy erre önnel szemben nem volnék képes. Ezért kell nekem nemet mondani.

— Tehát magának inkább kell az a rongyos kis skribler, mint én ?

Andaházy kudarcában megszégyenülve nem talált szavakat és szinte önkéntelenül röppent ki ajkán ez a nemtelen és csúnya megjegyzés.

A leány meghökkent. Látszott rajta, hogy erre nem volt elkészülve, de az is, hogy a kés elevenbe vágott. Azonban csakhamar feltalálta magát. Továbbra is megőrizte a fölényét és hasonló modorban vágott vissza:

— Jegyezze meg, uram: először is az az iró eszes, másodszor jószivü, harmadszor fiatal,

maga pedig egyiK se. Vén. Nézze, kopaszodik.

Nevetett

— Vén . . . vén . . . vén! . . . Ajánlom magamat Agyő!

Kisurrant és becsapta az ajtót maga után.

Andaházy elképpedve bámult maga elé. így még nem beszéltek vele sohasem. Egészen meg volt zavarodva. Hosszú idő telt el, mig újra észbe kapott s ekkor egyenesen a nagy álló tükör elé tartott. Megnézte benne magát. Csakugyan kopaszodott, sőt őszült is, és ezt csak most vette észre. A színésznő utolsó szavai önkéntelenül is az ajkára tolultak és úgy suttogta fásultan, bután: vén! vén ! vén! . . .

Azután belátta, hogy itt nincs többé keresni valója és kifelé indult. A kocsiját haza küldte, maga pedig gyalog vágott neki az éjszakának. Sokáig kóborgott össze-vissza, mig végre ott. találta magát a reménytelen szerelmesek szőke ágya mellett, a Duna parton. Meg- állott. Lábai alatt csobogott a hullám, hívta, csalogatta: „Jöjj, te szegény, megtépázott lélek, jó hely a hullámsir, elringatlak lágyan — még altató dalt is danolok néked, mint hajdan gyermekkorodban a dajkád."

És Ancaházyban meg volt rá a hajlandóság, hogy menjen. Mit hozhat neki még az élet ? Jót semmiesetre sem. Akkor pedig kár élni. Jobb, ha át adja a helyet a fiataloknak, vidámaknak, életerőseknek. így morfondírozott.

Felment a hidra, a régi jó öreg Lánchidra és nézte a vizet. Addig nézte, mig annak delejes ereje egészen hatalmába kerítette. Meg ragadta a széles vaskorlátot s már éppen lódítani akart egyet magán, amikor kiáltást hallott a háta megett:

„Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon !“

És ekkor feltámadt benne az élet ösztöne. Villámgyorsan fordult hátra s három csavargót látott maga előtt. Az egyik már éppen feléje sújtott hatalmas bunkójával, a másiknak kés villogott a kezében, a harmadik meg gáncsot vetett neki. Heves dulakodás keletkezett. Védte magát ember feletti erővel. A gáncsot kikerülte, a bunkót félre ütötte, a harmadik támadót pe dig úgy vágta halántékon, hogy elszédült. Most már csak kettő állott vele szemben. Nemsokára azok közül is leteperte az egyiket. Mikor ezt a harmadik észre vette, jobbnak látta kereket oldani. Aztán hogy igy magára maradt, észre vette, hogy vérzik. Az oldalán szúrták meg, de szinte nem is törődött vele. Valami nagy megnevezhetetlen érzés vett erőt rajta. Talán az erő, talán a győzelem érzése. Hóna alá fogta a két letepert testet, vonszolta, húzta teljes erejével és úgy kiabált rendőr után. . . .

Nem vágyott immár a halálra, csak élni akart, élni!

S valóban, amint igy véresen, piszkosan, de büszkén, fenntartott fővel odaállt az elősiető rendőr elé, maga volt a fenséges, a diadalmas Élet. ___________Monostori Béla.

Ide

gen költőkből.

Hanns Heinz Evers.

Egyike a legfiatalabb németeknek s hátborzongató, gyönyörű Írásaival már is világhírre tett szert. Művészetében sok a rokon vonás az uj francia és angol nemzedékével. Feltűnően keresi a félelmes, kísérteties témákat. Alábbi rajza a Das Grauen cimü elbeszélés kötetéből van véve, s jóformán minden kvalitása érvényre jut benne.

Máthé evangéliuma V/8.

Tündépoüsz^g,

Port-aeu-Prince, 1908. október.

Mialatt a Hapag-gőzös Port-au Prince kikötőjében vesztegelt, berontott Kékszalagocska a reggeliző terembe. Lelkendezve szökdécselt az asztal körül.

„Mamus még nincs itt ?*

Nem, a mama még benn volt a kabinjában. De a tisztek és az utasok egytől-egyig felugráltak, hogy Kékszalagocskát az ölükbe vegyék. Egy nő sem volt a „President“ fedélzetén, akit annyira ünnepeltek volna, mint ezt a vidám, hat esztendős kis lányt; akinek a csészéjéből Kékszalagocska megteázott, azt egész napra boldoggá tette. Mindig fehér batiszt-ruhácská- ban járt, s picinyke kék szalag csókolta körül szőke fürtéit. Százszor is megkérdezték tőle naponta: „Miért is hívnak téged Kékszalagocskának?“ Nevetett rajta: „Hogy megleljenek, ha eltalálnék veszni!“ Hanem hát nem veszett el, pedig minden idegen kikötőben egyedül szalad_______IGAZSÁG_______

gál

t ide-oda; texasi gyermek volt és okos, mint egy kutyácska.

Egyikük sem bírta ma az asztalához kapa- ritani. Odafutott az asztalfőhöz és a kapitány ölébe csúszott. Az erős friziai elmosolyodott erre; Kékszalagocska mindig kitüntette őt, s ha másra nem is, de erre az egy dologra igazán büszke volt. „Mártani!" szólt Kékszalagocska s a kapitány teáscsészéjébe dobta a kétszersültjét.

„Hol kószáltál ma reggel megint?" kérdezte a kapitány. „0, o! inondá a gyermek s kék szemei még jobban ragyogtak, mint a szalag a hajában. „Mamusnak velem kell jönnie ! Nektek, míndnyájotoknak velem kell jönnötök! Tündérországban vagyunk!"

„Tündérországban — Haiti-ban?“ kételkedett a kapitány. Kékszalagocska mosolygott." Azt sem tudom, hogy hívják ezt a főidet — de igazán Tündérország ez ! Saját szememmel láttam a csodás szörnyeket a hid mellett, fenn a piacon. Az egyiknek olyan kezei vannak, mint egy tehén, és hozzá olyan feje, mint két tehén! Egynek meg olyan pikkelyes bőre van, mint a krokodilusnak — ó, még sokkal szebbek és csodálatosabbak, mint a milyenek a meséskönyvemben vannak! Eljössz velem, kapitány?"

Aztán odaugrott a szép asszonyhoz, aki éppen ebben a pillanatban lépett a terembe. „Mamus, hamar idd meg a kávédat! Gyorsan, gyorsan! Jöjj velem, Mamus" „Tündérországban vagyunk !"

Mindnyájan elindultak, sőt még az első mérnök is velük ment. Pedig alig volt szabad ideje és a reggelinél se jelenhetett meg. Valami hiba esett a gépen, melyet még az alatt az idő alatt kellett kijavítania, amig a kikötőben időznek. De Kékszalagocska igen szerette őt, mert szép faragványokat készített neki teknős- békahéjból. És velük kellett mennie, mert Kékszalagocska parancsolt a hajón. „Kénytelen leszek éjszaka megcsinálni" panaszkodott a kapitánynak. Kékszalagocska meghallotta ezt és komolyan bólintott a fejével: „Igen, ezt megteheted. Én még alszom akkor."

Kékszalagocska járt elől s ők a kikötő piszkos utcáin siettek utáona. Az ajtókból és ablakokból mindenfelől kiváncsi néger-kőlykök kukucskáltak rájuk. Átugráltak a széles pocsolyákon, és Kékszalagocska önelégülten kacagott, midőn a piszkos viz a doktor fehér ruhájára freccsent. A négerasszonyok fülrepesztő lármája közepette vágtak át az eleven vásári bódék között.

„Nézzétek, nézzétek, ott vannak! Ó, az aranyos szörnyetegek!" Kékszalagocska hirtelen kirántotta kacsóját az anyja kezéből, előre rohant a kis kőhidra, mely egy kiszáradt patakon vezetett át. „Gyertek mindnyájan, gyertek gyorsan, nézzétek ezeket a csodás teremtményeket, ezeket a pompás rémeket!" Örömében tapsolt a kezeivel és vickándozott a forró homokon.

Koldusok voltak, akik itt bocsátották közszemlére irtózatos betegségüket. A néger részvétlenül haladt el mellettük, de egy idegen sem lett volna képes ezt megtenni a nélkül, hogy tárcájába ne nyúlt volna. Tudták ezt ők jól. És számítottak is rá, hogy aki csak visszaretten irtózatos kinézésüktől, már minden bizonynyal vet nekik egy quaertert, s a hölgyek, akik tengeri betegséget kapnak láttukra, legkevesebb egy dollárt.

„ó, nézd ezt a pikkelyes bőrüt, Mama! — Mondd, hát nem szép?"

Egy négerre mutatott, kinek az egész testét elhalmozta valami utálatos bőrsömör. Zöldessára volt, s testén valóságos háromszögű pikkelyekben csüngött a heggedő var.

„S ez itt, kapitány, nézd csak! Ó, milyen mulatságos még csak ránézni is! Bivalyfeje van s a prémes sapka hozzánőtt a tarkójához." Kekszalagocska egy nagy fekete foltot mutatott neki a néger fején az esernyővel. Utálatos elefántkórban szenvedett az, s a feje olyanra dagadt, mint egy disznótok. Hozzá még a kócos, gyapjas haja hosszú és vastag csomókban lógott le mind a két oldalon. A kapitány a gyermek után nyúlt, hogy elhúzza tőle, de az örömrepesve egy másikhoz vonszolta.

„Ó, kedves kapitány, láttál-e már ilyen kezeket? Mondd hát nem csodásak — csodaszépek ezek?" Kékszalagocska sugárzott az örömtől, aztán lehajolt a koldushoz, akinek kezeit a borzasztó nyavalya szörnyalakká dagasztotta fel. „Mamus, mamus, nézd csak,