Igazság, 1910 (1. évfolyam, 1-14. szám)

1910-10-28 / 5. szám

IGAZSÁG

1910. október 28.

2

A halálbüntetésről.

Megjött a hír, a múlt heti posta hozta, hogy Lucheni, boldog emlékű Erzsébet királyasszonyunk gyilkosa, a genfi fogház egyik cellájában elborult elmével felakasztotta magát. Bármily alkalmas és bármily csábitó volna is ez az alkalom arra, hogy a megérdemelt büntetésről hosszabb prédikációt tartsak, nem teszem ezt. Nem visz rá a lélek. Ez az egyszerű tény egészen más gondolatokat ébreszt fel bennem. Eszembe jut az az idő, midőn a fájdalom paroxizmusában az egész nemzet mint egy ember kiáltotta a nemtelen gyilkos felé a halált, s emlékszem reá, hogy szorult mindenkinek ökölbe a keze és hogy gyalázták országszerte a liberális Svájcot csupán azért a körülményért, mert ott a halálbüntetést már jóval előbb eltörölték.

Éppen ez a kérdés, a halálbüntetés sokat vitatott kérdése az, ami eszembe jut ezen a napon, s amiről Írni akarok.

Egy percig sem habozom kijelenteni, hogy részemről a halálbüntetés eltörlésének vagyok a hive. Feltétlenül kötelezőnek ismerem el ugyanis mindenkire nézve azt az erkölcsi szabályt, melyet Mózes tiz parancsolatja a legrövidebben és legfrappánsabban ezzel a két szóval fejezett ki, hogy ne ölj !

Felfogásom az, ha részemről tiltom az ölést, úgy magamnak sem szabad ebbe a hibába esnem.

Sokan azt vetik ellen, hogy ez állhat és áll is az egyes emberre vonatkozólag, de nem kötheti az államot. 1

Nem fogadhatom el ezt az ellenvetést. Mindjárt meg mondom, hogy miért.

Maga az állam is személy : a népet alkotó egyeseknek összességgé, jogi személylyé való tömörülése, egyik kiváló közjogászunk szerint, — akinek véleményét magam is szó nélkül fogadom el — valamely embersokaságnak magasabb személyi életre való egyesülése. Szóval az állam is személyi életet folytat, még pedig ha a fenti definíció jó, úgy egyenesen ideális személyi életet ól. Szinte érthetetlen ennélfogva előttem, hogyan kívánhatja meg az állam, hogy az őt alkotó személyek betartsanak egy olyan törvényt, amelyet ö maga megtapod. Az a körülmény, hogy amidőn ezt teszi magának ennek a morális elvnek kíván érvényt 'szerezni, szükségből látszólag igazolja ugyan, de menteni épenséggel nem menti a tettét.

Aztán gondoljuk meg, hogyha közhatalmi ténykedés közben is. de mégis ember az, akit ezáltal arra jogosít, hogy embertársát megölhesse.

Nem folytatom tovább. Hiszen odajukadnék ki, hogy maga az állam, midőn tiltja az ölést önmaga a felbujtó szerét játsza.

Vannak, akik az elrettentés céljából tartják kívánatosnak a halálbüntetés fenntartását.

Ez az álláspont tarthatatlan.

Régen megdőlt már az az elv, hogy a büntetés azért van, hogy az embereket .elrettentse a bűntől. Igazolja ezt a körülmény, hogy jelenleg, a nemtelen büntetési fajok kivesztével éppenséggel nem növekedett a büntettek száma. Sőt többet mondok. A régi jó világban, amikor egymást érte a statárium és minden falu végén ott állott elrettentő példaképpen egy két delikvenssel kopasz ágain, az akasztófa, a kis tolvaj, akit talán szegénysége, a nyomor vitt rá a bűnözésre, s aki talán méltányos elbánás esetén később hasznos tagja lett volna az államnak, a társadalom üldözöttjévé, halálfélelmében futóbetyárrá, kérges lelkű haramiává, rettegett gyilkossá lett.

Ha pedig elfogadjuk a büntető igazságszolgáltatás terén immár általánossá vált szabályt, hogy a büntetés célja nem egyéb, mint a társadalomra veszedelmes egyének távoltartása, elkülönítése a társadalomtól, kapcsolatban azok megjavításával, akkor — könnyen be lehet látni — hogy a halálbüntetésnek manapság semmi értelme sincsen Teljes joggal és kellő eredménnyel helyettesíti azt az életfogytiglani fegyház. Sőt! A szabadon felnőtt emberre nézve ez talán még súlyosabb büntetés a halálnál is! Mutatja ezt a Luccheni esete is.

Ilyen okokból azt az ellenérvet, hogy sokakat a börtön, mivelhogy ingyen élés az állam kenyerén, bűnözésre csábit, annyira nevetségesnek tartom, hogy bővebben nem is foglalkozom vele.

Nem mulaszthatom el azonban, hogy egy körülményre még fel ne hívjam a figyelmet s éz az, hogy — errare humánum est — végre a biró is csak ember és az is tévedhet. Bár a gondos nyomozás s a bűnügyek lelkiismeretes lefolytatása szinte kizárja azt, hogy főben járó bűn elkövetéséért ártatlanul Ítéljenek el valakit, mégis kiváncsi vagyok, hogy reparálná tévedését később az állam, illetve annak e téren funkcionáló szerve a bíróság, halálos Ítélet esetén, a kivégzés után?

Pedig emlékszem egy esetre, nem is olyan régen történt, tiz esztendeig szivta már a rab a börtön levegőjét, amikor kiderült az ártatlansága. Pedig főbenjáró bűnt kellett elkövetnie, olyat, amiért esetleg halállal is lakolhatott volna, mert gyerekségért, bagatell dolgokért senkit sem ítélnek el tiz . esztendőre.

Végtére is ki kell mondanom: én a halál- büntetés fő indokát a iosssuban látom. Egyedül ez az indok az amivel igazolni lehet eme brutális intézményfenntartását. Azt azonban hiszem és vallom, hogy még vitatni is felesleges, miszerint a bosszú érzete még az egyes emberhez sem illik, nemhogy az államhoz, annak komolyságához és fenséges hivatásához méltó lenne.

Ha, amint kell is, az állam mindenáron irtó hadjáratot akar indítani a bűn ellen, van annak egy sokkal nemesebb és ami fő, sokkal inkább célhoz vezető útja. Tessék minden erejével odahatni, hogy a népet helyes és mindent átfogó nevelési rendszerrel egy tisztultabb. magasabb erkölcsi felfogás, a jó megértésének és gyakorlásának a régiójába emelje. Ha ezt teszi, hivatásának magaslatán áll, mig a halálbüntetés fenntartásával szegénységi bizonyítványt állít ki magáról.

A népfürdő.

Az ország fővárosának utcáin megjelent a nép tízezre, közszemlére téve nyomorúságát Ezer meg ezer száj kiálltotta, hogy éhes, enni akar. Nem ingyen. Negp adományt vár. Nem óhajtja, hogy más, akár az állam tartsa ki. Mindössze csak annyit kíván, hogy pénzéért kapjon eleséget, pénzéért jólakhasson.

Az ország központja forrong, hatalmas, mélyen gyökeredző szociális bajok hozzák lázba a népek ezreit. Ma még ugyancsak a fővárosban tör ki vehemensen a szükségletek kielégítését követelő népakarat, de legközelebb az ország minden részében fel fogja ütni fejét mindaz, ami a népnek jogos érdeke, jogos kívánsága, és ami orvoslásra vár.

Benyúlva Pandora szelencéjébe, a bajok, illetve szükségletek tömkelegéből kiveszünk egyet, aminek kielégítése oly annyira szükségessé vált: a nép fürdő kérdését. Tudjuk, lesznek sokan, a kik azt fogják mondani, épen azok után, mit fentebb mondtunk, hogy midőn a nép kenyérre éhes, élni akar, égetőbb annak az orvoslása, mint a népfürdő felállítása. Concedáljuk jó előre az ellentmondók igazságait, de szomorúan kell kijelentenünk, hogy azok olyan bajok, miket könnyen orvosolni nem lehet s gyökerei Nyíregyháza városán messze túl ágaznak. A népfürdő kérdése pedig egyedül a mi dolgunk, annak a hiánya a mi szégyenünk.

Hogy is állunk mi fürdő dolgában ? Előre bocsájtom, hogy Nyíregyházának 36—40.000 lakosa van és két fürdője. Egy úgynevezett „Gőzfürdő“ és egy névtelen rituális (az ortodox hitközség által fentartott) fürdő. A gőzfürdő régi és rossz. A másik uj, de nem jó és főleg kicsi, leginkább az illető felekezetbeliek használják. A két fürdőben nem tudom van-e ösz- szesen 15—20 fürdőkád. Tehát 36—40.000 ember fürdési szükségletét kb. 20 kádnak kell kielégíteni, ügy vélem Nyíregyháza város polgársága nem igen szeret fürdeni, mert ha minden lakója csak 3-szor akarna megfürdeni, hát nem tudna, mert nem volna hol, valószínű tehát, hogy nem is fürdik. Mert azokat a házakat, hol fürdőszoba is van, igen könnyen össze olvashatjuk s igy az' egész lakosság a két fürdöcs- kére szorul.

A kép csak látszólag ilyen. Az inteligencia pár ezerje, a mint csak lehet igénybe veszi drága pénzen a rossz gőzfürdőnek még rosszabb fürdőit. A város lakosságának nagy zöme azonban egyáltalán nem fürdik és pedig azért nem, mert nincs hol. Az a pár kád, ami talán rendelkezésre állana, olyan drága, hogy a szegény

paraszt, vagy iparos joggal gondolkodóba esik, mit csináljon inkább, kenyeret vegyen, vagy megfürödjön. Az első életszükséglet, inkább azt vészén.

Ezek az állapotok egy 36—40.000 lakosságú városban vannak, hol a községi pótadó még most 64° o, ahol ily óriási adóztatás mellett a polgár legelemibb szükségletét nem tudja kielégíteni. Ha már a város tanácsa nem foglalkozik ezzel a kérdéssel, a polgárságnak kell karöltve kívánni, követelni ennek a tűrhetetlen állapotnak a megváltoztatását. Az „Igazság“ megindult, harcba száll a nép igazáért, fegyverét: szókimondó tollát le nem teszi, mig a közös ügyet, a polgárság érdekét diadalra nem juttatja.

A husdrágaság okairól.

Magyarország őstermelő állam s igy akkor midőn az egesz világot mozgásba hozza az élelmi cikkek általános drágulása, s a mikor a legnagyobb államférfiak megfeszítik erejüket, hogy a bajok forrását kikeressék; gondolkodó emner nem térhet ki azon kérdés előtt, hogy van az, hogy nálunk, hol az agráriusok tartják és pedig erősen tartják kezükben a hatalom gyeplőit, az élelmiszerek drágaságáról respective husdrágaságról lehet beszelni.

A legutóbbi évek politikai élete forrongásba hozta az országot. Egy elfojtott láva türelmetlenségével tobzódtak a hullámok s már már kitöréssel fenyegetett a vulkán. De ez semmi ahhoz képest, a mi a hús miatt most van kialakulóban s igy nem lehet ezt a kérdést köny- nyen venni, de biztos kézzel rá kell mutatni, mik voltaképpen azok az okok a mik a hus- drágaságot előidézik.

A husdrágaság nálunk sem mai keletű. A midőn nálunk a gazdálkodás módja és mikéntje nyugati mintára megváltozott, midőn a gazdálkodásban álkalmazásba vették a gözekét s a modern tudományok minden fegyverét sorompóba állították, hogy a gazdálkodás minél gazdaságosabb, olcsóbb és stabil legyen, hogy a versenyt felvehesse a világpiacon; azok a gazdák a kik pl. a dunántul 160 pár ökröt tartottak, a gőzeke és iparvágányok behozása után mindössze 40 párt tartanak ma maximum.

Ily vitathatatlan jelenségek mellett érthetetlen, hogy a husdrágasság okait, mindenki a kereskedőkben és a mészárosokban keresi s vádolja meg vele.

1905—1907. év derekáig már csaknem ily magas húsárak voltak, de ezt akkor a takarmány hiánynak és a szárazságnak tudta a nagy- közönség nem is gondolva arra, hogy az a következő években sem szűnik meg sőt emelkedni fog az ár s ennek tulajdonítható, hogy a drágaság elfojtására semmi érdemleges intézkedést nem tettek. — Most azonban a társadalom minden rétege megmozdult, a lapok hasábokat közölnek erről a kérdésről. És ott tartunk, hogy a bajok orvoslása végett gyűléseket rendeznek, ankéteznek, hogy megtalálják azt a boldogító szert, a mi majd reducálja a húsárakat lehetőleg felére.

Még csak ez év elején is a mészárosok voltak a legnagyobb uzsorások. Természetesen az idő folyása megszüntette ezt a balhiedelmet Mindenki belátja ma azt, hogy a mészáros és számítással élő kereskedő megcalculálja a becsületes polgári hasznát melyen alul nem dolgozhat. Tulhajtása tehát a társadalmi felfogásnak az, hogy előbb a várostól várta a hatósági közbelépést, majd midőn ez nem használt a szövetkazés erejébe helyezte minden bizodalmát.

Nem lehet mosoly nélkül hagyni, hogy voltak felfogások, melyek a bojkott szérumát iparkodtak népszerűsíteni.

Mindezek azonban csak élnélküli acélnak, üres szószátyárkodásnak bizonyultak s a józanabbak belátták azt, hogy egészen másban kell keresni a bajok okát, és hogy ezt a nagy kérdést az érdekeltség bevonása nélkül elintézni teljes lehetetlenség.

*

Erósen buzgólkodik nálunk egy irány — azt hive, hogy a nagybirtokosokon üt egyet vele, azon, hogy megnyitássá az élő állatbehozatal részére a 3 év óta zárt Szerb határt és mellé még a Román határt. Ebben a határmegnyitásban megvalósulása esetén roppant fognak csalatkozni, s én úgy hiszem, hogy a