Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-26 / 8523. szám

Népszabadság, 1993. aug. 21.

IS

Mit kezdjünk a volt ügynökökkel?

Kezdjük a legitim cél problémáján Ha a büntető szándékot kizártuk a volt hálózati személyek megkülönböztetésének elfogadható indokai közül, akkor négyféle cél marad forgalomban. Ezeket kell most szemügyre vennünk.

Az ügynöktörvény rendeltetése

Először, ismeretes egy olyan megfontolás, mely szerint a volt ügynökök veszélyesek a demokráciára. Érdekükben áll, hogy az új rendszer ne szilárduljon meg. Egykori főnökeik - itthon és külföldön - rendelkeznek a listáikkal. Bármikor újjászervezhetik a hálózatot. Ha a volt ügynököket nem zárják ki a politikai tisztségekből, akkor kihasználhatják helyzetüket a demokratikus rend felforgatására, összeesküvést szőhetnek a demokrácia ellen. Ennek kellene az ügynöktörvénnyel elejét venni. Nevezzük ezt a célt alkotmányvédelmi indoknak.

Másodszor, a defenzív érvelés könnyen perdül át offenzív indoklásba. A váltást az teszi lehetővé, hogy - esetleg az érvelő számára is észreyétlenül - új, meghatározatlanabb értelmet adnak a veszély fogalmának. Eszerint nem is annyira a demokratikus rend felforgatásában áll a veszély, mint inkább abban, hogy ha az új rendszer nem tudja lecserélni a régi eliteket, akkor valóságos működése nem fog megfelelni elveinek. Demokráciát nem lehet a diktatúra elitjével csinálni. Tömeges kádercserére van szükség, s a volt hálózati személyek kizárása a vezető tisztségekből a tisztogatás egyik eszköze. Nevezzük ezt az ügynöktörvény forradalmi indokának.

Harmadszor, gyakran hivatkoznak arra, hogy az egykori hálózati személyek zsarolhatók. Szégyenletes titkot őriznek, s aki az információ birtokában van, sok mindenre rákényszerítheti őket, ha nyilvános leleplezéssel fenyegetőzik. Nyilvánvalóan nem jó, ha köztisztségeket a zsarolással szemben védtelen személyek töltenek be. Eszerint az ügynöktörvény célja a politikai zsarolás lehetőségének korlátozása volna. Nevezzük ezt a tiszta közélet indokának.

S ott van még, negyedikként, • következő érv. Az államhatalmi tisztségek betöltői közvetlenül vagy közvetve a választópolgároktól függenek: vagy maguk a polgárok választják, vagy az általuk választott tisztségviselők választják meg, illetve nevezik ki őket. Ám ésszerű, megfontolt választásról csak akkor beszélhetünk, ha a polgárok hozzáférhetnek a jelöltek személyére vonatkozó, lényeges információkhoz. Az ügynöki tevékenység pedig, természeténél fogva, titkos jvolt. A képviselői, miniszteri, bírói posztra pályázó emberről az állampolgárok nem tudják, hogy a múltban feljelentési kötelezettséget vállalt. Márpedig ha joguk van hozzá, hogy a lényeges információk birtokában döntsenek, akkor a titok megőrzése politikai jogot sért. Eszerint az ügynöktörvény célja az volna, hogy biztosítsa a választók számára a tájékozott döntés lehetőségét. Nevezzük ezt a tájékozott döntéshez való jog indokának.

Nos hát, legitim célokat fogalmaz-e meg ez a négy különböző indoklás?

Hogy az alkotmányvédelmi indok legitim-e vagy illegitim, ez elsősorban ténykérdés. Ha a demokráciát valóban felforgatás egyértelmű és közvetlen veszélye fenyegeti, s ha az összeesküvők között valóban kitüntetett szerepe van az egykori titkosügynököknek, akkor a védekezés jogos. A weimari köztársaság bukásában kétségkívül nagy szerepet játszott, hog\r a hadsereg, a rendőrség, a bírói és ügyészi testület, valamint a köztisztviselői kar számottevő része a demokratikus rend aktív ellensége volt. Nem egy latin-amerikai demokrácia omlott össze sorozatos katonai zendülések következében. Ilyen helyzetben védhető lehet egy játmeneti rendszabály, mely j meghatározott időre távol

| tartja a kulcspozíciókból azo- I kát, akik bizonyíthatóan veszé- I lyeztetik az alkotmányos rendet.

Csakhogy nem elegendő a felforgatás puszta lehetőségére hivatkozni. Ki kell mutatni, hogy a veszély tényleges, súlyos, világos és közvetlen, és a megkülönböztetendö csoporthoz kötődik. A volt szovjet birodalom keleteurópai térségében azonban egyszerűen nem létezik ilyen veszély. A régi rend visszavonhatatlanul megbukott; azok az

emberek, akiknek érdekei a pártállam erőszakos helyreállításához fűződnének, elhanyagolható, periferikus helyzetű kisebbséget alkotnak. Ha a volt nómenklatúra tagjai között létezik még érdekközösség, az az új rendszeren belüli pozíciók megszerzéséhez és megerősítéséhez fűződik. Ezt a törekvést indokolt visszaszorítani, amennyire lehet - de vajon jogi kirekesztéssel-e? Ezzel át is tértünk a forradalmi indokra.

Első pillantásra hajlamosak lehetünk azt gondolni, hogy szoros párhuzam van az alkotmányvédelmi és a forradalmi indoklás között. Vagyis, miként az alkotmányvédelmi indok legitimitása a veszély tényleges nagyságától függ, kézenfekvő a feltevés, hogy a forradalmi indok is legitim, ha a régi elit önfenntartó képessége erős, és illegitim, ha az új, demokratikus elitek könnyedén törnek fel, gyorsan magukhoz asszimilálva a régiek maradékát. Ám az analógia megtévesztő.

A demokratikus rend meg| döntésének kimutatható, vilá- i gos és közeli veszélye elégséges j indok lehet arra, hogy a veszélyt okozó személyeket átmenetileg kizárják a közfunkciók egy jól meghatározott köréből. A demokratikus társadalom nemkívánatos fejlődésének kockázata nem ilyen megfogható veszély. Nem jelent végső fenyegetést; nem lehet pontosan megmondani, miben áll; nincs világos összefüggés a kirekesztendő személyek magatartása és a feltételezett veszély között.

Ha volt ügynök azért nem lehet mondjuk rendőrfőnök, mert várható, hogy az alkotmányos rend elleni összeesküvésbe bonyolódik vagy elnézően fogja kezelni az összeesküvőket, akkor határozott, tapasztalati úton ellenőrizhető kapcsolat van aközött, amit a volt ügynökök tesznek, és aközött, amitől a demokráciát meg kell védeni. Ha azonban a volt ügynök azért ínem lehet közhivatali vezető, I mert mint egykor, hálózati személy a régi rendhez, s igy a lecserélendő elithez tartozik, akkor sem az nem egyértelmű, hogy miben állnak veszélyes cselekedetei, sem az, hogy milyen veszteséget okoznak ezek a demokratikus társadalom számára, sem pedig az, hogy mi módon következik a cselekedetekből a kollektiv veszteség