Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-25 / 8522. szám

Népszabadság, 1993. aug. 17.

A realista külpolitika nemzeti létkérdés

Nem a konszenzus az egyetlen választható út

Somogyi Ferenc volt külügyi államtitkár a Népszabadság augusztus 12-i számában a külpolitikai konszenzussal, illetve az alternatívákkal foglalkozik. Cikkének érvelésével és végső konklúziójával egyetértek. A jövőben valódi külpolitikai konszenzus csak új alapokon képzelhető el. Az ellenzék feladata, hogy kidolgozza azt a külpolitikai alternatívát, koncepciót, amely új, valódi és hatékony külpolitikai konszenzus alapjául szolgálhat. Többen felvethetik, hogy a kérdés napirendre tűzése nem szerencsés, hiszen választások előtt állunk, és a politikai csatározásokból országos érdek miatt ki kellene rekeszteni a külpolitikai vitákat. Az aggodalom érthető, a szándék dicséretes, de az óhaj nem reális.

Sok alapvető, fontos belső kérdésnek ugyanis elkerülhetetlenül vannak nemzetközi vetületei is (lásd például legutóbb az új földtörvénytervezet körül kirobbant kormánykoalíción belüli éles ellentéteket a külföldi állampolgárok földtulajdonáról vagy a vita a Horthy-temetés körül). A reális célkitűzés inkább az lehetne, hogy a pártok, vezetők, képviselők felelősségtudattól áthatva önként vállalt korlátokat szabjanak-e vitának és azt a közérdek szolgálatába helyezzék.

Nem látom például különös értelmét annak, hogy most az együk oldalon azzal kortesked- ! jenek, hogy’ a külpolitika sikerágazat volt, a másikon pedig - ennek reakciójaként - azt firtassák, valóban az volt-e. Inkább arra kellene összpontosítanunk figyelmünket - amint arra Somogyi Ferenc is utal hogy átgondolt, reális, egyértelmű alternatívákat tárjunk a közvélemény elé és ezeket a koncepciókat szembesítsük. Ez kirekesztené a vitából a koncepciótlan demagógiát, handabandázást és a tisztázás hasznára válhat az egész országnak.

Churchill és De Gaulle példája

A külpolitikai konszenzus lehet kívánatos, célszerű és hatékony, de nem nélkülözhetetlen, parancsolóan szükséges és különösen nem mindenkor az egyetlen, összérdeket szolgáló megoldás, nemzeti kötelesség. Sőt egyes -esetekben éppen az ellenkezője igazolódik. így például 1939. szeptember 3-án, .Nagy-Britannia történelmének egyik legválságosabb pillanatában, az angol hadüzenet napján a két ellenzéki párt a Labour és a liberálisok megtagadták a részvételt egy nemzeti koalíciós kormányban, mivel Chamberlain miniszterelnök megbékélési politikáját tették felelőssé Hitler agressziójáért.

Fél esztendő múlva 1940 májusában a háborúnak Anglia számára legfenyegetőbb fordulatakor, a németek nyugati offenzívájának megindulásakor, ugyanezek a pártok a kormányzó konzervatív párt belső ellenzékének támogatásával megbuktatták a Chamberlainkormányt. Ezután sikerült Churchillnek megalakítania a nemzeti konszenzuson alapuló koalíciós kormányt, amely elvezette az országot a német fegyverletételhez.

Az ókonzervatív, nacionalista De Gaulle tábornok vetett véget az algériai háborúnak, szembefordulva a francia politikai elittel, felismerve, hogy ezt a végzetes,, megalázó visszavonulást csak ő hajthatja végre De bőségesen találhatók újabb, kevésbé drámaibb példák is A német szociáldemokrata párt csak tizenöt évvel a háború befejezése után, 1960-ban ismerte el Adenauer kancellár atlanti politikájának helyességét. A német nagykoalíció, amelynek alapvető tényezője volt a külpolitikai konszenzus, csak 1966-ban jött létre és három évig tartott. Ezt váltotta fel 1969-ben a szociáldemokrata-liberális koalíció, amely tizenkét évig működött, de az ellenzékbe szorult kereszténydemokraták nem támogatták a Brandt kancellár által kezdeményezett keleti politikát, a feszültség enyhülésére irányuló erőfeszítéseket.

Igaza van Somogyi Ferencnek abban, hogy a nyugati pluralista demokráciákban általában konszenzus uralkodik a külpolitikában, de erre -a konszenzusra csapást mértek a maastnchti szerződés ratifikálását megkerdöjelező dániai és

franciaországi népszavazások Major angol miniszterelnök kormánya pedig kis híján belebukott az erről kikényszerített parlamenti szavazásba. Vannak esetek tehát, amikor egy pártnak vagy egy koalíciónak egymagában kell vállalnia ! a kormányzati felelősséget a külpolitikáért, az ellenzéknek pedig azért, hogy ezt a politikát elutasítja. A választás helyességéről a történelem dönt De a korrekt és tisztázó szembesülés feltétele az egyértelmű, a világos állásfoglalás és vállalása a realitásokkal számoló, gyakran kihívást jelentő programnak.

Szándékosan helyeztem a hangsúlyt a kihívás fogalmára A külpolitikai tájékozottság és ítéletalkotás ugyanis az intellektus és a kultúra függvénye, de a vélemény kimondása erkölcsi bátorságot igényel, ami azt is jelentheti, hogy eseten! ként meg kell kérdőjelezni a i közvéleményt, a konszenzust is. i Ez a közvélemény - a modern idők terméke - manipulálható, hajlamos az öncsalásra, ábrán• dozásra, fogékony a romanti; cizmusra, belelovalja magát hamis képzetekbe. Hálátlan fel- i adat és sokszor lehetetlen t visszarántani a sivár földi való- I Ságba a fellengzős egekből, j Számtalan külföldi példa fel| elevenitése helyett hadd emlitj sünk egyetlen hazai, tragikus mozzanatot. A magyar közvélemény - a szélsőbaltól a szélsőjobbig, uraságtól cselédig, liberálistól nyilasig - a revízió igézetében élt. Ennek a koncepciónak ideológusa és tudományos megalapozója Teleki Pál volt. Mégis, már 1938-ban - a diadalittas országos hangulat közepette - nyugtalanul mérlegelte München lehetséges katasztrofális következményeit. A háborús események alakulásával növekedett azoknak a felelős, hivatalos személyiségeknek a száma, akik átlátták: az átmeneti sikerek, a visszacsatolások az ország létét fenyegetik. De a délvidéki bevonuláskor Teleki miniszterelnök öngyilkossága sem intette józanságra a hazai közvéleményt.