Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-02 / 8509. szám
Népszabadság, 1993.7.28 Eduard Benes öröksége Azzal a páratlan érzékkel, amelyről már többször is megbizonyosodhatott a magyar társadalom, a budapesti kormány megint egyszer elkezdett „kavarni” olyan ügyeket, amelyek a hangulatkeltésen kívül semmi gyakorlati haszonnal nem fognak járni. Most éppen azt szorgalmazzuk, hogy Szlovákia vonja vissza azokat az 1946-ból való híres-nevezetes „beneíi dekrétumokat”, amelyek a felvidéki magyarság kollektív bűnössé nyilvánítását és jogfosztását előidézték. Érdekes, hogy ez a követelés - amelynek jogosságát egyáltalán nem kívánom vitatni - addig, amíg Csehszlovákia „egyben volt” (tehát ez év január 1-jéig) egyáltalán nem jött elő (ha diplomáciai úton igen, akkor nekem nincs tudomásom róla), holott addig talán könnyebb lett volna kísérletezni. Tekintettel egyrészt arra, hogy a néhai Eduard BeneS csehszlovák elnök volt, másrészt arra, hogy a csehszlovák múlt egyes dolgaival járó felelősség megosztása elég kilátástalannak tűnő vállalkozás. Az, hogy BeneS cseh vagy szlovák származású volt-e, nem teljesen érdektelen. Ó ugyanis nem egyszerűen csehnek született, hanem politikusként a lehető legmarkánsabb megtestesítője volt annak a (két világháború közti, majd tovább élő) „pragocentrizmusnak”, azaz Prága-központúságnak, amely a szlovák nemzeti sérelmek tartós forrásának bizonyult. E sérelmek nem feltétlenül voltak ideológiaspecifikusak, mert például BeneS egyfelől „szállást csinált” a kommunistáknak, de másfelől ádázul ellenállt a szlovák autonómiáért Sztálinnál kilincselő szlovákoknak. (Azok nem is jutottak semmire - Sztálin többre tartotta BeneS szolgálatait.) Ilyen előzmények után számítani kell arra, hogy a mai szlovákok semmilyen felelősséget nem kívánnak vállalni BeneS egykori tetteiért, és történetesen nem hazudnak, amikor azt mondják, hogy a „kollektív bűnösség” eszméje egyáltalán nem Pozsonyban, hanem Prágában született, és nem is annyira magyar-, mint amennyire németellenes célzattal. (Tényleg különös kezdeményezés lett volna, ha a szlovákok, akiken 1939 és 1945 között Hitler helyi csatlósai uralkodtak, lefasisztáznak vagy eképpen marasztalnak el egy másik népet, amelynek állama sokkal kevésbé markánsan volt fasiszta, mint az övéké.) Ha tehát BeneSnek van „jogutódja” ebben az ügyben (túllépve immár a szokásos jogi bakafántoskodásokon), akkor az a mai Cseh Köztársaság vezetése - az pedig úgyszólván vaknak és süketnek tetteti magát, ha a szlovákiai magyarságról van szó. Vajon miért? Elkerülendő a lényegen inneni papolást, egyetértőleg kell idézni azokat a cseh forrásokat, amelyek kimondják: a szudétanémet probléma miatt. Azért, mert a BeneS-dekrétumok visszavétele a felvidéki magyarságnál lélekszámban ötszörié nagyobb, azaz három és fél milliós nemzeti kisebbség jogi, majd anyagi rehabilitálásának igényét vonná maga után! Ez a baj. A szudétanémetekei ugyanis maradéktalanul kitelepítették és kifosztották, míg a szlovákiai magyarok legnagyobb részt mégis a szülőföldjükön maradtak (maradhattak) Ilyenformán a kollektív bűnösség meghirdetése magyar, illetve német oldalon gyökeresen más következményekkel járt. Talán nem véletlenül, mivel a németek elleni szankciókat a második világháborúban győztes hatalmak támogatták (nóta bene: Magyarországon is, Lengyelországról aztán nem is szólva), míg a „kollektív magyar bűnösség” eszméjét - dokumentálhatóan - nem! Az BeneS saját kezdeményezése volt. Éspedig abból a megfontolásból, hogy Csehszlovákial938- 39-es szétveréséért a németeken kívül valaki mást is a vádlottak padjára kell ültetni és meg kell büntetni. Erre a szerepre az 1939-es területi revízió tette „alkalmassá" a magyarságot. A Csehszlovákia szétverésében való magyar közreműködés azonban közönséges, képmutató hazugság volt, amit BeneS is tudott. Az igazság első és alapvető köre: Csehszlovákiát Hitler verte szét Nagy-Britannia és Franciaország segédletével (München). A második köre pedig: az egységes csehszlovák állam iránt maguk a szlovákok mutatták a legkevesebb politikai lojalitást (létre is hozták nyomban a maguk államát). E tekintetben nekik a nagy nemzetiségi népcsoportok, a németek és a magyarok legfeljebb versenytársaik lehettek. Bibóval szólva BeneSéknek „meg kellett tapasztalniuk”, milyen gyönge az egyébként példamutató cseh demokrácia „összetartó ereje” a hitlerizmus nyomán feltámadt nemzeti hisztériával szemben. Abban a képzeletbeli perben tehát, ahol a vádlottak padjára ültették volna a csehszlovák állami egység lerombolóit, a magyaroknak - sőt az akkori Magyarországnak - legfeljebb sokadrendű hely juthatott volna. Csakhogy BeneS, aki győztesként tért haza Londonból hat - évnyi száműzetés után, nem vehette elő a franciákat meg az angolokat, vagy éppenséggel kollektive a szlovákokat (Pozsonyban csak fel kellett lógatni néhány „árulót” és a dolog el volt intézve...); maradtak neki a revizionista magyarok és németek. Rajtuk teljesedett be a bosszú. Mivel, mint utaltam rá, a német (másutt: sváb) kitelepítési hullám bírta a második világháború győzteseinek jóindulatát, Klaus prágai kormánya csak akkor kerülne nehéz helyzetbe, ha Kohl kancellár bonni kormánya éles formában vetné fel a BeneS-dekrétumok visszavonásának kérdését, a cseh penitenciát. Ez azonban nem történik meg. A cinikusabbja azt mondja, hogy mivel a jóvátétel három
