Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)

1993-08-02 / 8509. szám

Népszabadság, 1993.7.28

és fél millió emberrel szemben mindenféle értelemben kivihetetleií, Kohlék megelégszenek azzal, ha szóröstül-bőröstül lenyelik a cseh gazdaságot. Lehet benne valami.

Mindenesetre az a tény, hogy a kollektív bűnösség meghirdetése a németeket és a imagyarokat sújtotta, nem kínálja fel magát egyfajta szelektív kezelésmódnak. Nézetem szerint a Szlovákiával szembeni magyar igény csak akkor volna érvényesíthető, ha Németország egyidejűleg hasonló igényt jelentene be Csehországgal szemben, azaz ikemyomás nehezedne Csehszlovákia mindkét jogutódjára. Kétlem, hogy ez meg fog történni. Márpedig ha Kohlnak nincs igénye, sikkor a túloldal azt fogja (egyebek között) kérdeni: Magyarországnak miért van? A válasz az lehet, hogy azért, mert Szlovákiában félmillió vagy ennél is több magyar van, miközben Csehországban nincsenek németek. Következésképp a németekkel szembeni esetleges cseh „intolerancia” föl sem merül, míg Szlovákiában a magyarokkal szemben ugyanez napi jelenség. Ez lehet, hogy így igaz, de Szlovákia a maga részéről bizonyosan nem fog egyoldalú precedenst teremteni Csehország kárára, mert ha ő feloldozza a magyarokat, akkor Klausnak automatikusan fel kellene oldoznia a németeket. Itt állunk. (A precedens egyébként Lengyelországnak is szólna, hiszen ott a csehországinál is sokkallta nagyobb méretű volt a németek elűzése.)

Nem mulaszthatom el végül, hogy ne tegyek néhány megjegyzést a „magyarfaló” Eduard BeneSnek ahhoz a képéhez, amelyet épp a minap támasztott fel a magyar miniszterelnök.

Kezdjük azzal, hogy a - mi legnagyobb örömünkre is - újjászületett cseh demokrácia igenis a masaryki-beneSi Csehszlovákiában látja a maga előképét, és

BeneSnek, mint nagy és bölcs, bár korántsem hibátlan államférfinak az emlékét őrzi és ápolja magában. Sajnálatos, hogy politikusi teljesítményét a nyugati történeti irodalom is jóval nagyobbra tartja, mint a kortárs magyar politikusokét.

Ugyancsak sajnálatos, hogy a cseh köztudatban élő BeneS-képen a „foltok” nem a néhai elnök magyarellenességéből támadtak, hanem abból a prózai tényből, hogy ő, végül is megszállottan félve a német revansizmustól és örökre kiábrándulva a nyugati demokráciák szolidaritásából, csakis Sztálin által vélte védhetőnek a „történelmi Csehország” területeit, mindenekelőtt a Szudétaföldet... így lett, akaratlanul is, Sztálin elképzeléseinek opportunista végrehajtója.

És egyébként is kissé sommásnak tűnik az az ítélet, hogy „magyargyűlölő” lett volna. Azok a magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok, akik a húszas, harmincas éveket a csehszlovák demokráciában élték végig, tudomásom szerint soha nem tanúskodtak emellett. A beneSi Csehszlovákiában nem volt szervezett diszkrimináció a magyarok ellen, voltak viszont politikai jogok, amelyek a csehszlovákiai magyarok státusát a magyarországi magyarok fölé emelték. Ami pedig a Horthy-Magyarországhoz való viszonyt illeti, BeneS sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint a román vagy a jugoszláv politikusok, akik őhozzá hasonlóan a magyar területi revíziós politika ellensúlyozására, a trianoni zsákmány megőrzésére rendezkedtek be. Ebben a minőségükben egyébként több barátjuk volt a nyugati demokráciák körében, mint Magyarországnak.

Az egyébként tagadhatatlan, hogy BeneS nacionalizmusa érdesebb, szembetűnőbb és kisszerűbb volt, mint az államalapító Masaryké, de még mindig nagyságrendekkel alatta maradt, mondjuk, Pilsudski és a lengyel katonai klikkek nacionalizmusának - amiről mi csak azért nem veszünk tudomást, mert annak a nacionalizmusnak semmilyen magyarellenes éle és tartalma nem volt.

Végül, a beneSi magyarellenesség egyik legsértőbb „dokumentumaként” érdemes-e a magyar közönség elé olyan feltételezéseket tárni, hogy Eduard BeneS a második világháború végén mindenáron Magyarország megszállására ösztökélte Sztálint?

Az igazság az, hogy a hadműveleti területek és útvonalak dolgában BeneS gőgösen naiv, sőt - nem félek kimondani - megmosolyogtatóan ostoba volt. Történelmi források tucatjaiban olvasható, hogy a londoni emigrációban (vezérkarával együtt) milyen konokul hitt abban: az oroszok csak Magyarországon és Lengyelországon át vonulnak Németország felé, miközben Csehszlovákia intakt marad, szövetségesi hűsége jutalmaként. Emellett állítólag környezetének „történelmi érve” is volt: még a barbárok sem kísérleteztek azzal, hogy átkeljenek az észak-csehországi hegyeken, hangzott volna el. (A. J. P. Taylor angol történész idézi.) Ezek után BeneS jócskán „megdöbbent", amikor Sztálin hadai először elfoglalták Ruténiát (a két világháború között cseh fennhatóság alatt álló Kárpátalját), majd tovább folytatták útjukat Szlovákiába - megvárván persze, ugyanúgy, mint egy-két hónappal később Varsóban, hogy a németek leverjék a helyiek felkelését. Sztálin „felszabadító” akart lenni (csak az diktál, súgta neki az ösztöne, helyesen - amint az később Jugoszláviában bebizonyosodott) és nem nagyon kedvelte, hogy gyámolítottjai maguk bánjanak el a németekkel. Holott BeneS épp erre számított.

Eduard BeneS valódi politikusi méreteit (a kérdéses időszakban legalább is) abból lehet leolvasni, hogy ez az ember önállónak hitte magát, holott már csak - és innen folyamatosan - puszta eszköz volt Sztálin kezében.

Aczél Endre