Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-10 / 8515. szám
Magyar Hírlap, 1993.8.7 12 sukaL A kisgazdapárt képviselője. Matolcsy Mátyás november 3-ai interpellációjában fölszólította az igazságügy-minisztert: „Tessék minket is a vádlottak padjára ültetni!” Urbánusok és népiek, képviselők és független értelmiségiek nem átallották egy rossz törvénnyel szembeszegülni. A radikális társadalmi változásokat előbbre valónak tekintették, mint a személyes instanciázást. Mién nem akadt hát már az elmúlt bélen képviselő, aki bejelentené: hajlandó leülni Lengyel László mellé a vádlottak padjára? Hogyhogy nem keringenek tiltákozóívek országszerte, hiszen ha van társadalomtudós, aki járja a megyéket előadásról előadásra, hát Lengyel László az! Hallgatói ne tudnák, hogy a korrupció és a protekció a mai rendszer olyan rákfenéje, amilyenné a nagybirtok porhanyósította a modernizációról leszakadt Magyarországot a két világháború között? És nem minden egyes tévénéző, rádióhallgató, újságolvasó ember előtt formálódott a Btk. 232. paragrafusa? Lehet, csak értelmiségi közönség figyelt fel Szűk László igazságügyi főtanácsos törvényjavaslatára — Kritika, 1991. augusztus —. amelyben az állam legfőbb közjogi méltóságaira alkalmazva fölelevenítette a királyi sérthetetlenség jogintézményét, azaz, a sajtóbírálattal szemben büntetőjogi sérthetetlenséget kínált a miniszterelnöknek is. Kisebbnagyobb kompromisszumokkal, de ebből az indítványból szigorították a Btk. 232. paragrafusát, és mondom még egyszer: az ország nyilvánossága előtt, 1993 tavaszán. Augusztus 5-én, dagályos kifejezésekkel felékesített közleményében a Miniszterelnöki Sajtóiroda a kormány alkotmányos kötelezettségével indokolta Lengyel László feljelentését, mit sem törődve az alkotmány 61. paragrafusával, mert a politológus veszprémi előadásának inkriminált mondata alkalmas a kormány „becsületének csorbítására”, de még egyetlen szűkszavú írás sem jelent meg. amely az ügy érdeme szerint különbséget ten volna a korrupció fogalmának jogi és szociológiai jelentése között. Miért késlekedik a közvélemény felzúdulása és a képviselők felsorakozása Lengyel liszló mögött? Attól tartok, a magyarázat arra a mozgatókra jár, amelynek rugóját Vas István nyomta le emlékiratában. A Miért vijjog a saskeselyű?-ben elmeséli, hogy a nyilasidőkben Zelk Németh László pesti lakásának padlásán bujkált, és unalmában ismerkedett a lakástulajdonos egyszemélyes folyóiratával, a Tanúval. — Hát — mondta Zelk Németh László feleségének — félő, hogy Lacinak is lehet egy kis része abban, hogy maguknak most itt bújtatniuk kell engem. Lengyel László maga bomlasztotta fel azt a szolidaritást, amelynek ügyében össze kellene szerveződnie, hisz olyan nyilvánvaló, hogy a konupció szociológiai kiterjedéséről beszélt, a jog pedig a súlyos társadalmi ügy hírhozójára csap le. Mégis Lengyel László nagy hatású politikai publicisztikája iskolát teremtett, de épp ügye szempontjából kedvezőtlent. Lucidus okfejtése mintakövető magatartásra talált a sajtóban, irodalmi idézetei mottóként a cikkek élén folytatható formai hagyományra leltek. A korrupciót leleplező irodalmi riport, dokumentumpróza, szociográfia mind hátrébb szorult; az érdes tények mind kevesebbet értek, mint az ékes irodalmi szemelvények. Lengyel László tanodájában abból lesz független értelmiségi, aki egyformán nagyot rúg a kormányzó és az ellenzéki pártokba, aki leküzdi a látható különbséget a jobboldal és a baloldal között. Nála az anüparlamentizmust sajátítják el a hallgatók, és a pártokkal szembeni fanyalgást. Okkal és ok nélkül. Okkal, amikor a kormányzó pártok államigazgatási felelősségéről beszél szociológiai értelemben, és ok nélkül, amikor épp feljelentésének híre napján a Magyar Hírlapban inszinuálja az egyik ellenzék] pártot jogi értelemben: „Fel kell vetni azt a kényes kérdést, hogy nem a nemzetközi tőke, illetve a sajtón belüli hatalom tartja-e benne vagy növeli-e nagyobbra a parlamentben az SZDSZ-t... Elegendő manipulálniuk a sajtóban, és győznek.” Jó, az ellenzéki pártok nem fognak feljelentéssel élni, még ha úgy beszél is róluk Lengyel, mint Csurka, vagy mint a Der Stürmer a ’30-as évek végén, de azt a szolidaritást sem fogják kezdeményezni, amelyet Kovács Imre és Féja Géza megkapott képviselőktől, parlamenten kívüli ellenzéktől, sőt még a kor hivatalos történetírójától, Szekfü Gyulától is. De a független értelmiség miért nem hallatja a hangját úgy, mint Bartók? Mert Lengyel esszéinek csupán a muzsikája követi a szuverén gondolkodás dallamát. Szövegén átüt a tekintélyelvűség. Éppén a rangkórságtól mentes, független gondolkodásukra, erkölcsi épségükre érzékeny befogadókat állítja Lengyel dilemma elé. Ha például azt panaszolja fel, hogy Antall „a párt, harcok fölött álló”, s Lengyel tekinté- i lyével mérhető „Gombár Csabát, Hankiss Elemért, Kosáry Domokost” idegenítette el az MDF-tői, noha ők „az értelmiségi réteg komoly választótömegét” hozták volna a pártnak, akkor éppen ebben a szenzitív közönségben vetődik fel igazán a kérdés — hogy ugyan már, jminek?! A korrupcióban való továbbmerüléshez? Annál is kínosabb a talány. 1 mivel épp ebben az interjúban — HVG, augusztus 7. — Lengyel módosítja a Magyar Hírlapban július 31-én kinyomtatott szavait. A napilapban azt állította, • hogy az MDF párttá alakulása idején ellátta Antalit a tanácsaival, a hetilapban ellenben azt, hogy „nem vállaltam a tanácsadói szerepet, viszont hetente találkoztunk". Mi végre jár a miniszterelnökhöz társalkodni, ha a kinevezési szándékát visszautasítja? Ha pedig a miniszterelnököt nem becsüli, miért beszélget vele és miért küldi el neki a róla szóló tanulmányát a nyilvános megjelenés előtt11 Ha viszont a közfunkciót nem becsüli, miért hasonlítja magát az MTV, az MR és az MTA elnökeihez. , akik nem átallották közszolgálatot válj lalni? Az a független értelmiség, amelyet Lengyel László írásai rendre megcéloznak. pontosan azért adta a nevét a köztársasági elnök rágalmazása elleni tiltakozáshoz vagy a nemzeti bank elnöke menesztését nehezményező petícióhoz, mert hisz az értékálló szavakban. Hogy a szavak hitelének közfunkcióban próbálnak érvényt szerezni, vagy úgy, hogy' félreállnak — egyre megy. Az erkölcsi személyiség hitelét az szavatolja, ha nem úja át saját politikai választásainak történetét a történelem változásai szerint. Mint a miniszterelnök, aki megsértődik. ha saját ellentmondásaira emlékeztetik. De épp erre emlékeztető kritikusának sértődékenységére is megcsappant a közönség fogékonysága. Félő. hogy Lengyel hiába mutatott rá a legsúlyosabb társadalmi bajra. Félő, hogy Antall hiába próbál „példát statuálni” Lengyelen az engedetlen értelmiségnek. Félő. hogy a politológus hiába lesz erkölcsi győztese a miniszterelnök kezdeményezte politikai pömek. Mert fennáll a lehetősége annak, hogy Lengyel közönsége — a mesterétől elsajátított észjárással és modorban — legföljebb egy kiábrándult mottót fűz a kiáltóan fólháborító ügyhöz, amiképp az Ajánlás szól József Attila fordításában a Villonról meg a Vastag Margotról szóló balladában: V ihar.fagy, dér, — megvan kenyerem! í gy vés: az ember gubái a: eben, L óg rajtam, pénzit megéri velem. L otyó, kuraß: passzolunk nagyon! 0 csmányoké ez ocsmány szerelem. N incs emberségünk, hál ne is legyen e bordélyban, hol szállásunk vagyon!
