Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-10 / 8514. szám
43 Sára Sándor kamerájával a televízióban, a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájáról, dokumentumfilm-tekercsek véget nem éró gyászszalagjávaL Még KafTay Ernő feldolgozása előtt — a műfaj és a műsoridő korlátainak szorításában — pontos képet ad Juhász az 1916-os erdélyi román betörés politikai előzményeiről és a támadás visszaveréséről, majd — mintha csak előrevetítené, a rádión át előre elmondaná nekünk mindazt, amit a közvélemény nem így, nem ennyire pontosan tudott — az 1990 előtti hivatalos propagandával szöges ellentétben álló valóságképet tárja elénk Károlyi Mihályról, az őszirózsa jegyében lezajlott, itthon forradalomnak nevezett összeomlásról, Kun Béláék 133 napjáról és a Lenin-fiúk büntetőperéről, a kommunista emigráció küzdelmeiről, de arról is, hogy- a becsületes és nemzeti gondolkodású katonai vezetők és harcolni akaró katonáik tömege mit tett az ország területi integritásáért a trianoni döntést megelőzően. ELPUSZTÍTOTT EMLÉKMŰVEK Mindarról, amit Juhász László a Nyugat-Magyarországért vívott harcokról elmondott 1986-ban, időközben két kitűnő történeti feldolgozás is született Zsiga Tibor jóvoltából. Egy másik fejezet: Az utódállamok utódvédharca a szobrok ellen azt a kalaácsos-ek razitos-feliratcserélő üzdelmet veszi számba, melynek során ezerszámra Cusztultak el magyar műemíkek, emlékművek és hasonló építmények az elszakított területeken Fadrusz pozsonyi márvány lovasszobrától Zala György aradi vértanúemlékművéig. „A honfoglalást követő ezer év küzdelmeinek, sikereinek és vereségeinek emlékét őrző várak, kastélyok és ősi templomok ellenálltak a bosszú első hullámának, a pusztításnak jobban kiszolgáltatott műemlékek: szobrok, domborművek, sírkövek és emléktáblák hosszú sora azonban áldozatul esett a rombolásnak. A védtelen kövek ellen csákánnyal, vésővel és kalapácscsal folytatott hadjárat érzelmi motívumai annál is kevésbé érthetőek, mert kél évvel a világháború befejezése után kezdődött el a rendszeres pusztítás, és még tíz évvel később sem ért véget. Az ellenséges indulat és a területhódítás mámora már egyaránt lecsillapodhatott erre az időszakra. Magyarország szívesen átvette volna az utódállamoktól a pusztulásra ítélt emlékműveket, ezen az úton azonban csak egyetlen műemléket, a segesvári Petőfiszobrot sikerült megmenteni, amely Kiskunfélegyházára került.” Ha e sorokat olvasva csupán Fadrusz János másik remekére, a kolozsvári Mátyás-szoborcsoportra és annak folyamatos botrányára gondolunk, még örvendhetünk is akár, hogy csak a tragikomédiába iHö paranoia történelemhamisító és leplezetlenül, provokatívan sértő szándékú felirata került rá a talapzatra, bár az is gyanítható, hogy az őrület e főtéri eszkalációja, a sok hűhó a zászlókkal és a zászlórudakkal a ■ szobor mellett éppen annak a tudatos perverziónak a része, mely a gyalázatot kiszámított tervszerűséggel odáig fokozza, ahonnan aztán ha visszavesznek is valamit, akkor is marad elég, a szégyentábla Mátyás szobrán legalábbis, s ezzel az egész mutatvány cél. ját el is érte. A Trianon után I "kezdődött múlt a jelenben sajnos így is folytatódik. Juhász László rövidített, ám nehéz leckéket adó történelemórái sorra veszik a „szabotázsokat", a koncepciós pereket, a kamaraerdei, pocsetri ügyeket, a Katonapolitiai Osztály tetteit és Mindszenty hercegprímás meghurcoltatását is, aki immár az esztergomi bazilika altemplomában, tizenhét méter vastag falak között nyugszik prímás elődei között, a házi őrizet, a megalázottság és a magárahagyalotlság, becsapottság évtizedei és a mariazelli sír után — ő is itthon. Azoknak az adásoknak a szövegei, melyek 1956-tal és előzményeivel foglalkoznak rendkívül sok névvel, adattal, személyes és tanúk hitelességével igazolt megállapítással, Külön fejezetet alkotnak, ezek a forradalom kitörésének napjától a Kossuth téri népirtáson, a forradalom győri — közelről átélt — eseményein, a megtorlás tragédiáin át követik a felderíthető történelmet egészen a Nagy Imre-perig, az erdélyi magyarság egyházi és világi vezetőinek koholt vádak alá helyezésével és meghurcolásukkal bezárólag. A mából visszatekintve különösen feltűnő az a könyvben másutt már megtapasztalt jelenség, hogy mindaz, amit a kutató riporter, szemtanú és tanúkat Kereső Juhász Nyugaton élve az idehaza hozzáférhetetlen forrásokból tudhatott, miként társult a jó ösztönnel keresett, utóbb beigazolódott tényekkel, s az, ami e kettőből a műsorokat akkoriban hallgató, ma pedig Juhász László műsorait immár az azóta feltárt és itthon közzétett lények birtokában olvasó, azaz Juhász könyvét így kézbe vevő olvasó ele tá- j rul: kontraszt és rüsmerés, újdonság és ismétlés, rögzítés jellegzetes összhatása ez. A baj csak az, hogy e sajátos kis történelmi kézikönyv leckéi mindössze ötezer példányban jelentek meg, s mindennapi könyvesboltjárók sem emlékeznek a feledhetetlen és mással össze nem téveszthető zászlós-csizmás dmlapú, szerény külsejű kötetre. Ám hogy mégis megjelenhettek, az a lakitelki Antológia Kiadó érdeme. Mindeddig úgy tettem, mintha a Juhász könyvéről eddig elmondottakkal legalább a fejezetekről egy katalóguscédulát, e cédulákkal jelzésszerűen a tárgyak és összefüggések tartalmának teljességét húztam volna ki a katalógusszekrény fiókjából, hogy az Olvasó legalább állva, mint keresés közben a könyvtárban, tájékozódhasson. Bár minden cédula pontos, különben értelme sem volna e híradásnak, nem tettem mást, mint Szerzőnk: a tovább történő történelmet vettem észre. Egy gondolat, talán a legfontosabb azonban a végére maradt a leltárnak. Keserű ez a gondolat, mert mérhetetlen, az egész egyetemes magyarság iránti, önmagunkkal szembeni adósságra figyelmeztet, melyet legalábbis hét évtizede nem törlesztünk, tehát komoly teendőt: nemzeti kormány számára nemzeti feladatot jelent. E feladat a külvilág, szomszédaink és a nagyvilág hiteles információ4 kon alapuló, tehát tudományosan alátámasztott, minőségileg szervezett és hatékony tájékoztatása Magyarországról és a magyarságról, vagyis a világ — újságolvasók, tévénézők, rádióhallgatók, turisták, a n izetközi közvélemény — előtt olyan ország- és nemzetkép történeti, gazdasági, kulturális és poliukai bemutatása, amilyenek valójában vagyunk. Olyan kép, törekvéseink, szándékaink és eredményeink olyan megmutatása, ami megfelel a tényeknek: a reális Imago Hungáriáé. Amikor Juhász László épp csak szemelhetett egyik, 1986 őszén elhangzott műsorában az 1903 és 1917 közötti világsajtóból, a Magyarország és a magyarság iránti nyugat-európai rokonszenv, érdektelenség, majd gerjesztett ellenszenv hullámzásait beszédes idézetekkel követve, ennek a teendőnek a fontosságára eszmélt rá, idézve gTÓf Apponyi Albert egyik 1917-es írását: „A magyar nemzeti egységről a legfonákabb felfogások uralkodnak külföldön. Úgyszólván az egész világsajtó telítve van azzal a gondolattal, hogy a kisebbségben lévő magyar faj gonosz elnyomója a nemzetiségi többségnek, hogy csak a magyar rémuralom tartja össze az országot, mint valami természetellenes, mesterséges tákolmányt... Ha ezt nem így hinnék milliók, az antant nem is merészelte volna azt a szemérmetlen programot békefoltételnek állítani, amely leplezetlenül vallja fő törekvésének Magyarország feldarabolását. De nem csoda, hogy ilyen felfogások terjednek és csakis mirólunk tenednek, ahol ez nem igaz, holott az orosz birodalom nemzetiségeinek, a romániai magyaroknak és bolgároknak, az angol birodalmi íreknek vagy a szerbiai albánoknak tényleg hajmeresztő leigázásáról csak elvétve olvasunk egy-egy bátortalan megjegyzést. Oka ennek az. hogy
