Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-06 / 8512. szám
Magyar Hírlap, 1993.8.3 51 'C A szerző tudományos tanác a kémiai tudomány doktora Horányi György Kik gyalazzak es rágalmazzak az Akadémiát? „...nehezen érthető sokak számára, hogy Hóman először 1991-ben beígért rehabilitálása miért nem következett be. Vannak, akik azt sem értik, hogy Orsós Ferenc és Teleki Pál fajokról vallott nézetei között miért olyan nagy a különbség, hogy az előbbit nem lehet rehabilitálni, míg az utóbbi az Akadémia berkeiben kifogástalan tudósnak tekintendő. (Nota bene: nem Teleki politikai értékeléséről van szó!) Bevallom, én azok pártján vagyok, akiknek se Hóman, se Orsós, de sajnos Teleki sem kell.” Az elmúlt hónapokban az Akadémia vezető tisztségviselői példátlan méretű offenzívát indítottak az akadémiai törvény elfogadtatása érdekében. Bármilyen offenzíva természetes velejárója, hogy bizonyos ellenállást, ellenhatást is gerjeszt. Ezek a reakciók lehetnek ügyetlen visszavágások, át nem gondolt vélekedések, stílusukban lehetnek kulturáltak, de előfordulhat az is, hogy egyeseket elragadják indulataik. Szeretném elmondani, hogy az utóbbi 1-2 évben miért nem alakulhatott ki széles körű, kulturált, kiegyensúlyozott vita a magyar tudomány jövőjéről, miért hallgattak el számosán azok közül, akik korábban kritikusan léptek fel. Az egyik ok a bírálatokra történő fölényeskedő, olykor hisztérikus reagálásban keresendő. Egy tudományos testület és vezetőinek méltóságát az adja meg, hogy véleményekre véleménnyel és érvekkel válaszol, és nem a vitapartnert minősíti. Hogy képzelhető el, hogy vitapartnereimet csak aljas hátsó gondolatok vezérlik, míg én és a velem egyetértők a tiszta erkölcs és szellemiség bajnokai vagyunk? Igaz-e, hogy többnyire azok bírálnak, „akik maguk nem voltak képesek időálló művekkel gyarapítani a magyar művelődést” vagy „lustaságból és tehetségtelenségból akarnak politikai tőkét kovácsolni"? Természetesen nem kell elfogadni azt a véleményt, hogy a jelenlegi Akadémia és az, ami az új törvény szerint kialakul, nem jelent optimális megoldást a magyar tudomány fejlődése szempontjából. De miért gazember az, aki ezt a véleményt osztja? Miért aggódik az ilyen ember kevésbé a tudomány sorsáért, mint azok, akik úgy vélik, hogy minden a legjobb úton halad — legalábbis a reformok vonatkozásában? Sokak elhallgatásának másik oka abban keresendő, hogy az akadémiai törvény ugyanúgy, mint a már elfogadott közoktatási és felsőoktatási törvény, politikai kérdéssé vált, azzal a fonáksággal színezve, hogy a kormány által elfogadott és beterjesztett törvénynek a kormánykoalíció soraiban valószínűleg sokkal több ellenzó-I je van, mint az ellenzékében. Az ellenzék számos képviselője és a „liberális” sajtó védi a törvényt, az Akadé- I mia vezetőit abban a hitben, hogy ily módon ki lehet védeni a jobboldal térnyerését az Akadémián. Valóban, ezek az aggodalmak nem egészen megalapozatlanok — a „tisztogatás” rémének megnyilvánulásai, az intézeti hálózat elnyelésére irányuló törekvések itt-ott felismerhetők voltak —, de ezeket a veszélyeket — úgy gondolom — indokolatlanul felfújták. A szélsőséges politikai véleményeket, a „leszámolást” elutasító, de az Akadémiához kritikusan közelítő személyek dilemmáját eredményezte ez a helyzet. Aki bírálatával nem akart „üzemanyagot” szállítani a szélsőséges hangoskodóknak, illetve nem akarta, hogy a „csurkizmus” akadémiai szálláscsinálójának bélyegezzék, le kellett mondania nézetei nyilvános hangoztatásáról. Felmerül a kérdés, hogy a viták ilyen eltorzulása nem azokat igazolja-e, akiknek kételyeik vannak azt illetően, hogy mai struktúrájában alkalmas-e az Akadémia a vele kapcsolatos jelenségek elemzésére. Hogy ebben a vonatkozásban tényleg súlyos gondok vannak, az az Akadémia által Miért van szükség új akadémiai törvényre? címmel kibocsá| tott röpirat tanulmányozásából is kö] vetkezik. Egy tudós társaságtól elvárható volna, hogy saját helyzetét tudományosan elemezze. Ehhez képest aligha tekinthető tudományos elemzésnek a röpirat 2., Az állampárt nyomása alatt c. fejezete. Ebben csak arról értesülhettünk, hogy 1949 után az Akadémia elvesztette vagyonát, közvetlen pártirányítás alá vonták, és egy bürokratikus gépezet vette kezébe az irányítást. Arról egyetlen szó sem esik, hogy eközben kialakult az intézményhálózat, és az Akadémia elé állított országos feladatok ellátása aligha lett volna elképzelhető egy bürokratikus gépezet nélkül, legalábbis az „épülő szocializmus” viszonyai között. Arról sem esik szó, hogy az „állampárt” a számára elfogadható tudósokat beemelte a nómenklatúrába, és a tudósok — a rendszer korlátái közön — kivételezett helyzetbe kerültek. Említés sem történik arról, hogy a természet- és műszaki tudományok területén nemzetközi összehasonlításban is számottevő kutatási kapacitás jött létre, mely felett egyes vezető tudósaink úgyszólván korlátlanul rendelkezhettek. A szocialista építés csődje az Akadémiára is kihatott, az extenzív fejlődés megállt, megindult az intézményhálózat átalakulása, a feladatok újrafogalmazása. Ennek következtében a „testület” és a „hivatal” régi módon való együttélése sem volt tovább fenntartható. A változtatások szükségessége nyilvánvalóvá vált a nyolcvanas évek végére. Itt kell rámutatnunk arra, hogy a röpirat 3. pontja, amely A reform megindulása címet viseli, az előzmények etikátlan elhallgatásával terhelt. A reform gondolata nem 1990- ben, hanem korábban született meg. Az akadémiai törvény előmunkálatai Berend T. Iván elnöksége alatt, 1988-ban indultak meg. A korábbiakhoz képest lényegében új elemet a mostani törvénytervezetben az olyan túlságosan szerencsésnek nem tekinthető rögtönzés, mint az Athenaeum-program és a Széchenyi Akadémia viszályt gerjesztő, elhamarkodott alapítása jelent. Nem világos, hogy miért nem volt vállalható a reform múltban gyökerező kontinuitása. Ezek után nem lehet azon csodálkozni, hogy sokan nem elégszenek meg az Akadémia önértékelésével.
