Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. augusztus (8509-8524. szám)
1993-08-06 / 8512. szám
Magyar Hírlap, 1993.8.3 52 és olykor hangot adnak elégedetlenségüknek. Sok konfliktus elkerülhető lett volna, ha az Akadémia élt volna a rendelkezésére álló tudományos apparátus nyújtotta lehetőséggel, és az akadémiai törvény kidolgozása és benyújtása előtt, minden piackoncepció nélkül, választ keresett volna néhány alapvető kérdésre. E kérdések között nyilván szerepelnie kellett volna a mostanában legtöbbet vitatott két alapvető problémának: 1. Mi legyen az intézethálózat sorsa, mik optimális működésének feltételei? 2. Mi legyen az Akadémia viszonya a tudományos képzéshez, továbbképzéshez és az ún. tudományos minősítéshez? Ha az ország érdeke az intézethálózat által képviselt értékek megőrzését követeli meg, akkor legjobb volna, ha az intézethálózat jövőjét azok a kutatók alakíthatnák ki, akik ebben a hálózatban dolgoznak. Ehhez viszont a kutatóintézeti hálózatnak nagyobb autonómiára volna szüksége, mint amennyit a jelenlegi törvénytervezet biztosít. Az intézethálózat autonómiájára vonatkozóan számos javaslat született, az érdek-képviseleti szervek (TDDSZ, Tudosz) a törvény egyes pontjainak ilyen értelmű konkrét módosítását javasolták, de úgy tűnik, nem sok sikerrel, mert a testület a gyeplők lazítását csak bizonyos határig tűrte el. A tudományos minősítés körüli vitákban anyagi kérdések is szerepet játszanak. Az előző rendszertől megörököltük a tudományos pótlékok rendszerét is. Hogy az Akadémia és a TMB költségvetésében ez mekkora hányadot foglal el, arra álljon itt a következő adatsor: ,A költségvetési támogatás 1993- ban az MTA fejezet egészére 4990,7 millió forint. Ebből a kutatóhálózatra közvetlenül 2783,4 millió forint, a kutatásra közvetve 516,3 millió forint jut. A többi tétel: TMB 547,1 millió; akadémikusok bére 330,4 millió; MTA titkársága 134,4 millió.” (Idézet az akadémiai programbizottság jelentéséből.) A TMB rovat felhasználását illetően még annyit kell elmondani, hogy 1992-ben a kandidátusok 158, a doktorok 109 millió forintot kaptak. Mindenekelőtt azt kellett volna elvileg tisztázni, hogy az állam gazdasági szerepének csökkenése mellett fenn lehet-e tartani a tudományos pótlékok rendszerét. Valószínűleg az lenne a válasz, hogy nem. (Miért díjazzon az állam például magáncégeknél dolgozó, minősített kutatókat?) Ebben az esetben el kellene dönteni, hogy mi legyen a sorsa a TMB rovatban szereplő pénznek. Nyilván kevesebb a gond, ha az Akadémia átveszi legalább az egyik tudományos fokozat adományozását, és megtartja a pótlékok rendszerét is, ahogy ezt a törvénytervezet elő is írja. De mi lesz a kandidátusi pótlékok fedezésére szolgáló pénzalappal, ha a kandidátusi pótlékot már senki sem fogja kapni? A tudományos minősítés, az akadémiai tagság elsősorban tudományos értékek szférájához tartozó jelenség, de kétségtelenül vannak és kell hogy tartozzanak hozzájuk any<gi tényezők is. Valószínűleg ezt nem értik nieg azok, akik esetleg kritikusan lépnek fel a doktorokra jutó évi 90 ezer, az egy-egy akadémikusra átlagosan jjó egymillió forintot sokallva. Pedig V, lágos választ lehetne adni. Vagy megmagyarázzuk és megindokoljuk, hogy ez a legjobb megoldás, vagy azt mondjuk, hogy ez elvileg ugyan nem jó megoldás, de pillanatnyilag — súlyos megrázkódtatások nélkül — a rendszer egyik napról a másikra nem változtatható meg. Az utóbbi esetben a rossznak ítélt gyakorlatot ;nem iktatjuk törvénybe. Venetianer Pál július 20-ai Magyar Hírlap-cikkében kioktatja Miseta Attilát, egy korábbi MH-cikk szerzőjét, hogy a TMB az Akadémiától független kormányszerv volt, és a minősítést, a téves közhittel ellentétben, nem az Akadémia adta. Ez formálisan igaz is, csak úgy látszik, hogy Venetianer elfelejtette, hogy a tudomány doktora fokozat megszerzésére irányuló eljárás megindítására az Akadémia megfelelő tudományos osztályának jóváhagyása nélkül nem kerülhetett és ma sem kerülhet sor. Az már külön zavarok forrása lehet, hogy Venetianer az állampárt kormányszervének egykori titkára és e kormányszerv felszámolását is eredményező akadémiai törvényt beterjesztő miniszter személyének azonosságára hívja fel a figyelmet. A kevésbé toleráns „rendszerváltók” megnyugtatására talán meg lehetett volna említeni, hogy a TMB titkársága 1984-ben már nem követelt meg nagyobb elkötelezettséget, mint mondjuk egy kulturális intézmény Főigazgatói posztja. Nyilván ugyancsak nehezen érthető sokak számára, hogy Hóman először 1991-ben beígért rehabilitálása miért nem következett be. Vannak, akik azt sem értik, hogy Orsós Ferenc és Teleki Pál fajokról vallott nézetei között miért olyan nagy a különbség, hogy az előbbit nem lehet rehabilitálni, míg az utóbbi az Akadémia berkeiben kifogástalan tudósnak tekintendő. (Nota bene: nem Teleki politikai értékeléséről van szó!) Bevallom, én azok pártján vagyok, akiknek se Hóman, se Orsós, de sajnos Teleki sem kell. Viszont úgy érzem, hogy a tőlem eltérő nézeteket vallóknak fenti okfejtésében van valami logika. Sőt az is bizonyos mértékig érthető, ha jobbról nézvést egyesek az akadémiai törvény támogatását a kormányzat taktikai hibájának tekintik. Pedig valószínűleg tévednek, a törvénytervezet ugyanis megfelel az Antall-kormány centralizáló törekvéseinek, és ehhez még az ellenzék támogatását is megkapják. (A médiumviták negatív hősei tudják, hogy honnan nem fenyegeti veszély őket.)
