Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)
1993-07-05 / 8491. szám
Magyar Hírlap, 1993.6.28 41 Ember Judit tavasszal forgatta új filmjének első részletét. Azt a forgatást Szekfű András szponzorálta. A befejezésre azonban már nincs pénz. Ötszázezer forint hiányzik. A nemrégiben Nagy Imre-emlékplakettel megajándékozott filmrendezőnővel készülő dokumentumfilmjérő! beszélgettünk. — Hogyan talált rá a film történetére? — Három évvel ezelőtt kaptam ajándékba egy nagy köteg dokumentumot. 1944-ből származó szolnoki csendőrségi jelentések. lakossági feljelentések voltak a csomagban. Elolvasásukba belebetegedtem, mert az én családom, az én történetem is bennük volt, ha nem is név szerint. Apámat is egy feljelentés alapján vitték el. Valaki úgy gondolta, hogy több aranya van, mint amennyit beszolgáltatott... Két évtizeden keresztül készítettem dokumentumfümeket, de nem ismerhettem az ügyek dokumentációját. Emberek elbeszéléseiből álltak össze a történetek, amelyeket el akartam mondani. Most megfordult a sorrend, a dokumentumokhoz kellett megkeresnem az embereket. — Nem lehetett könnyű feladat... — Az első kísérlet nem sikerült. Aki mesélni tudott volna, nem élt már, aki pedig élt, nem vállalta a szereplést. — Miért nem vállalták? — Volt, aki azt mondta, hogy keresztény családot alapított, és nem akaija, hogy az unokája megismerje a származását. Ez árulkodik új korszakunkról. Amit az emberek saját magukból vállalnak vagy nem vállalnak, már magában jellemez egy társadalmat és közhangulatot. Úgy tűnik, a félelem most nagyobb, mint a Kádár-rendszer utolsó időszakában volt. — Mi tetté mégis lehetővé, hogy a dokumentumokhoz meglelje a: embereket és a történetet? — Egy nap feljött hozzám Szekfű András, akinek elmeséltem, milyen kudarc ért. Erre elmondott egy történetet egy Szolnok környéki puszta „kastélyából” származó gyerekkori barátnőjéről, akinek a szülei 1944-ben úgy érezték, hogy nem élik tűi a zsidótörvényeket. Az akkor még hét hónapos kislányt a pesztonkára bízták és vele adták a családi vagyont is, amelyből föl lehetett volna nevelni a gyereket. A pesztonka azonban meggondolta magát. A papát elvitték munkaszolgálatba, a mamát is épp deportálni akarták, amikor a pesztonka megjelent két csendőr kíséretében, és visszaadta a kislányt a mamának, hogy vigye magával a megsemmisülésbe. Az élet útjai kiszámíthatatlanok. Az a szerelvény nem Auschwitzba ment, hanem Strasshofba. Bécs környékére, ahol a túlélésnek voltak esélyei. így maradt életben a csodával határos módon Szekfű András barátnője, Balogh Mari és az édesanyja. A háború után hazajöttek, majd 1956-ban, amikor a kislány 13 éves volt, disszidáltak. — Rögtön tudta, hogy a lány családja széthullásának története és a feljelentésköteg ugyanannak az eseménynek a két oldala? — A lány történetében és a dokumentumokban ugyanaz a gyűjtőtábor, a Szolnoki Cukorgyár szerepel. A helyszínt ismertem, mert én is ott voltam és én is azon a szerelvényen utaztam az ausztriai gyűjtő- és elosztótáborba... A filmben elhangzik egy levél, amelyet Mari édesapja írt a lányának. Egy búcsúlevél. Nekem is van egy ilyen levelem. Apám utolsó levele, születésnapomra írta. 6 sem jött vissza. — Akkor ez a film az ön története is... — Mindegyik filmem az én történetem. Pócspetriben együtt sírtam az asszonyokkal, amikor kiderült, hogyan verték őket, mert anyámat is ugyanilyen módszerrel ütötték. Teljesen mindegy, hogy valakit azért vemek-e, mert zsidó vagy azért, mert katolikus. A fasizmus mindig egyforma... Érdekes, hogy ezt visszamenőleg kell bizonyítanom. — Milyen tévhitek élnek, amelyeket visszamenőleg kell eloszlatni? .— A csendőri jelentések egy része a Szolnoki Cukorgyár tíz napjáról szól. A jelentések íróinak négy kérdésre kellett kitérniük. Az első kérdés arra vonatkozik, hogy van-e a zsidók és keresztények között kapcsolat. A második arra, hogy rendben beérkeznek-e a zsidók a gettókból és rendben megjönnek-e értük a vagonok. Ezután arról kémek jelentést, történt-e valami különleges esemény, attrocitás. A negyedik pontban arra kellett válaszolni, mit szól a lakosság ahhoz, hogy megtisztítják a zsidóktól az í országot. Erre a kérdésre tíz napon keresztül az a válasz érkezett, hogy a lakosság nagyon boldog, mert a zsidóktól egyszer és ' mindenkorra megszabadul az ország. Nemrégiben felállt a parlamentben egy honatya, és kikérte magának, hogy a Csendőrsors cí- 1 mű remekművet az ügyészség betiltotta, és hogy íróját, Szendy urat kiutasították az Egyesült Államokból. A deportálás nem úgy történt, ahogyan a zsidók állítják — mondta. Ä zsidók partizánok voltak. Lelövöldözték a katonákat, akik a szent ügyért, a bolsevizmus ellen harcoltak. Érthető, hogy ezt nem lehetett tűmi... En- j nek a képviselőnek ajánlom a filmet. — Kiindulásul tehát volt egy nagy csomag dokumentum, egy család története és az ön személyes emlékei. Hogyan lett ezekből film? | — Amikor Mari hazalátogatott Kanadából, feljött hozzám, és én megkértem, hogy a mamájával együtt meséljék el a történteket. I Végül az édesanyja nem tudott ' eljönni, de Marival megcsináltuk a filmet. Elmentünk szülőfalujába, Csataszögre, hogy a családhoz közelálló emberek emlékeiből próbálja megtudni, mi is történt velük. — Mi hajtotta őt, hogy egyedül is részt vegyen a filmben? — Talán az, hogy' meg akarta ismemi saját történetét úgy, ahogyan mások látják. József Attila két sora jutott róla eszembe a forgatás alatt: „hiába fürösztöd önmagadban,/ csak másban moshatod meg arcodat." Ha mások történetét nem hallgatjuk meg és nem gondoljuk végig, a magunkét sem tudjuk megérteni, feldolgozni. — Gondolom, eleinte nem számított arra, hogy ez a film nem csupán egy zsidó család deportálásának történetéről fog szólni. Itt egy alföldi puszta zsidó gazdálkodóinak cselédei beszélnek életükről a „ nagyságos úréknál". Hogyan hatott önre a filmnek ez a véletlenül felbukkanó motívuma? — Nagyon meghatott. Én ezt a világot csak Illyés Gyulától ismertem. De a Puszták népe a szegényember kiszolgáltatottságáról szól. A filmben pedig egy patriarchális és barátságos kapcsolat rajzolódik ki. A szobalány együtt sírt az élet kiszámíthatatlanságán, értelmetlenségén a deportálásból visszatérő nagyságával. És a rég széthullott család még mindig ott él a cselédek között, jelen van emlékeikben. (Boldog lennék, ha az én szüléimre is így emlékeznének.) A dokumentumok szerint a lakosság boldog volt, hogy megszabadult a zsidóktól. Minek higgyünk, a papírnak vagy a nagyságos úrékról szeretettel beszélő cselédeknek? Én azt hiszem, az embereknek kell hinnünk. — Vallomások, emlékezések során kiderül az is, hogyan viszonyulnak az emberek, az emlékezők az őket körülvevő világhoz. A filmben elhangzó történetekben végig jelen van a kiszámíthatatlan hatalom, mint az események önkényes irányítója. Hogyan élik meg az emberek ezt? — Négyféle hatalom volt az életükben, amelyeknek megtestesítőit keverik. Összemossák a községházát, a tanácsházát és az önkormányzatot. Amikor meg akarják jelölni, hogy 1944-ben valaki hol jelentette fel a családot, felsorolják mindet. Erőszakot a csendőr, ávós, nyilas, orosz vagy német katona részéről tapasztaltak, ezért ezek összemosódnak. És végül is nem mindegy? Én is azt mondom, teljesen mindegy, milyen egyenruhába bújik az erőszak. • Vitézy Zsófia
