Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)

1993-07-01 / 8490. szám

Kapu, 1993/5.sz., május

'V 'P*

tekintet nélkül a rávonatkozó minőségi és mennyiségi arányokra. Egyebek között Kodolányi János munkáiból is értesültünk arról, hegy a szuperhatalom pozícióját megpályázó német Harmadik Birodalom felettébb magas lovat adott az addig kultúrájával és munkaszeretetével méltán kitűnő hazai svábság alá. Ez a svábság, amelyet addig megannyi pozitívan méltányolható hozzájárulása okán tartott számon a magyar kultúrtörténet, az idő tájt egyszerre érzékennyé. arrogánssá és kötekedővé változott. Az adott kérdésben okulást még a Jövőre vonatkozóan is a már említett Svájctól nyerhetünk. Ez a kicsi ország ugyanis olyan vonzerőt gyakorolt a saját népességére, hogy a svájci németségnek eszébe se Jutott komoly formában az a fajta .disszimiláció" és belső helytartói szerep, amelyre Germánia kérész életű világuralma látszott predesztinálni a Vaterland svájci leszármazottait.

Vannak azonban itt más kihívások is. Köztudott, hogy a feudális agrártársadalom, vagy Tofíler-i metaforával élve, az Első Hullám társadalmi szerkezete (Toffler, 1981) Közép- és Kelet-Európábám úgyszólván még a tegnapi napon is érvényben volt. Nos, ez a fajta társadalmi-gazdasági organizáció a fő hangsúlyt nem a nacionáléra, hanem a religióra helyezte. Ennek megfelelően hosszú időkön át itt a vallási küzdelmek bizonyultak éleseknek. Igaz viszont, hogy a sokat sérelmezett vallási intolerancia is itt kapott először halálos sebet a híressé vált tordai döntés révén. Mivel Közép-Európa az Atlanti óceántól is távol helyezkedik el, a polgárosodással beköszöntő XVIII. századi liberális-racionalista alapú türelmetlenség is csak csekély mértékben borzolta a közélet tarka felszínét. Mármost ezekből adódóan e néhányszáz kilométer sugarú körzetben a különféle, egymástól eltérő, egységes nemzetté össze nem forró vallások, kultúrák és etnikumok olyan párját ritkító keveredése Jött létre, hogy amikor az Ipari társadalom eszmei és politikai .hordalékaként" a fajtiszta nemzetállam eszméje is megérkezett e tájra, ez antagonisztikus ellentmondásban találta magát az Adriától a Baltikumig terjedő színes civilizatorikus mozaikkal. Valószínűleg ekkor vált a vallási, kulturális és etnikai összefonódásairól leginkább elhíresült Balkán az elmaradottság metaforájává a fajnemzet mocsári fényeit kergető nagypolitika számára.

Megjegyzem, a tiszta nemzetállam ideája még a müveit nyugaton is hosszú időn keresztül az etnikai elnyomás ideológiájaként működött. Közelebbről szemügyre véve ugyanis, a’ magukat követendő főáramként definiáló nyugati .nemzetállamok" nyílt vagy latens módon e számunkra kritikus napokban is soknemzetiségúeknek bizonyulnak. (Talán ez az egyik oka ama látszat-tehetetlenségnek, amellyel az atlanti politika Metternichjei a bosnyákok napjainkban folyó gyalázatos kiirtását szemlélik. Bosznia sikerei ugyanis bátorítóan hatnának a saját .szeparatistáikra"). Az imént vázolt kultúrmozaik módus vivendije sem származhat máshonnan, mint a kölcsönös kulturális kiegyezésből, melyet majd a nehézfejű politikusok is elkezdenek talán követni egy mindnyájunknak szép napon.

Az alternatívák tehát világosak: egyfelől a partlkularizmus, amely abszolutizálván az egyedi vonásokat, szent háborút hirdet először a közép-európai kultúrmozaik másszínű elemeivel, majd továbbhaladva a saját logikájának meghosszabbított nyomvonalain, az azonos színű, de eltérő árnyalatú elemekkel keveredik harcba. Magyarul, egy nemzetek közötti összekülönbözéssel kezdi, majd nemzeteken belüli őnemésztési folyamattal teszi teljessé végzetes logikáját. Az események persze fordított irányban is kibontakozhatnak, a tragikus végkifejleten ez mit sem fog változtatni. De a legharciasabb politikai rendszerek esetében a kifelé és a befelé irányuló agresszió többnyire már az első pillanatoktól kezdve együtt van Jelen. Példa erre a középkori és kora újkori spanyol világbirodalom, a két világháború közötti Németország, a bolsevik Szovjetunió stb. Jelzem, az univerzalizmusnak nevezhető tetszetős, ámde a sajátosságok irányában vak másik véglet sem oldja meg a kérdést. Hiszen a kultúrák a valóságban még akkor is csak specifikus módon létezhetnek, ha mégoly egyetemesen közös alapra is sikerülne egyszer majd helyezni őket. Tehát az egyetlen járható út a sovén partlkularizmus és az ultraliberális univerzalizmus Scyllája és Kharübdisze között a különféle kultúrparadigmáknak olyan elemzése, amely finom szellemi szikével választja szét bennük az ott és akkor érvényesülő sajátos vonásokat az általánosabb jellemzőktől. Sőt, ez utóbbiakat az egyetemességük mértéke szerint egy hozzávetőleges sorba

próbálja rendezni. Ez az operáció kiemelkedően fontos, ugyanis ezen egyetemes és még egyetemesebb Jellemzők képezhetik alapját annak a kiegyezésnek, amelyről ez az írás is beszél. Mert, tudniillik, ha ebben a szellemben nézünk kultúrparadigmáink mélyére, meg fogjuk lelni először is azt, ami bennük a saját nemzetünk újonnan .érkezett” paradigmáival közös, utána pedig még mélyebben azt is, ami más nemzetek, végűi más kultúrák, vagy akár kultúrkörök stb. paradigmáival rokonít- Ja őket. E mélyre hatoló szemlélet önmaga próbájaként már csodálatos egyéniségeket is nevelt. Így például Albert Schweitzer vagy Lévi-Strauss paradox módon éppen azért tudták megértetni magukat a Fekete Afrika és a Szomorú Trópusok népeivel, mert ahelyett, hogy nyeglén hátat fordítottak volna a saját kultúrájuknak, pontosan az ellenkezőjét tették: olyan mértékig megismerték azt, hogy Európa mélyében fölfedezték a minden kultúrát közösen megalapozó civilizációs síkot és ezen haladva Jutottak el más civilizációk megértéséig.