Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. július (8490-8508. szám)

1993-07-05 / 8491. szám

ÖSSZEROPPANT JELLEM VAGY POLITIKAI PROSTITÚCIÓ? Nemzeti érdekek és nemzeti érzelmek A rendszerváltozás következményeként szükségszerűen kialakult anarchikus állapot, értékválság és ideológiai légüres tér mindenkit megérintett, de a legdrámaibb dilemma elé az értelmiséget, azon belül is az írástudó­politizáló értelmiséget állította. Ennek az értelmiségi tí­pusnak döntenie kellett: vagy a szakmáját-hivatását, vagy politikai ambícióit kell feladnia Márpedig ilyen sorsfordító döntések nem születnek könnyen, és főleg nem születnek máról holnapra (WL Vtrr BÉLA • A SZERZŐ AZ MDF ORSZABDYflliSI KÉPVISELŐJE Ennél a pontnál van a legna­gyobb veszélye annak, hogy a személyiség deformálódik, a jellem összeroppan. Az azo­nosságtudat zavaraitól, annak pszichikai gyötrelmeitől az egyén többféle módon igyek­szik szabadulni, ám e mene­külési kísérletek könnyen tév­útra vihetik. Az egyik ilyen tévút a sze­mélyiség kiüresedése, súlyta­­lanodása, amely a dezertálás és a politikai prostitúció felé vezet, míg a másik az éntudat mitizálásához, a személyes küldetéstudat abszolutizálása felé visz. Az előbbi kevésbé veszé­lyes, inkább szánalmas jelen­ség. Az itt baktatók kisebb ré­sze politikai dilettáns, exhibi­cionista, félművelt hangosko­dó, kisstílű pojáca. Jó részük „politikusnak" akar látszani, azt akarják, hogy ismerjék, szeressék őket, beszéljenek róluk. A másik tévút — a ve­szélyes —, ahol a küldetéstu­dat fanatikusai haladnak, ma­guk köré gyűjtve a jóhisze­­műeket, az identitászavarban küszködőket — lehetőleg mi­nél többet, hogy legyen kiket mozgósítani politikai céljaik­hoz, mert ők váltják majd meg a magyarságot, ők a haza megmentői, az igazság bajno­kai. A rafinált politika azokat igyekszik saját útjára terelni, akik nem tudják feldolgozni, hogy a nemzeti érdek szem­bekerülhet a nemzeti érzel­mekkel. Kihasználja az ebből eredő pszichikai nyomást, a kiüresedett személyiség dön­tésképtelenségét, aki boldo­gan rendeli aLá magát a pró­fétának, hogy visszahódítsa elveszett azonosságélményét. Ez a veszélyes, mert a vak­hit, a fanatizmus, a demagóg szószátyárság mindnyájunk ősellensége, és ha ez a két tí­pus egymásra talál, drama­turgiai-színházi kellékké silá­nyul a parlamentáris demok­rácia, a magyarországi átala­kulás minden eredménye. Hál’ Istennek többségben vannak azok az értelmiségi politikusok, akik meghatáro­zó szerepet vittek és visznek a rendszerváltozás folyamatá­ban, és magasrendű erkölcsi ihletettségű szervezői az új társadalmi rendnek. Ezek a humángondolko­dású emberek — elsősorban írástudók — erkölcsi tisztasá­gukkal, helyes arányérzetük­kel, ép bőrrel kerültek ki a politikai változás értékválsá­gából. Tudomásul vették, hogy — legalábbis a politiká­ban — birtokon belül vannak s hogy ebben az új helyzetben újfajta feladatokkal kell szem­­bienéziük, újfajta felelősség terhét kell viselniük. Ók azok, akik különbséget tudnak tenni a nemzeti érzel­mek és nemzeti érdekek kö­zött. Nem vakítja el őket az emberekre való ráhatás, a ha­talomgyakorlásban való rész­vétel tudata, és főként az az érzés, hogy történelmileg fontos események idegszálát tartják a kezükben. Ez emeli őket a hétköznapok fölé még akkor is, ha szerény pozíciót töltenek is be. Dehát milyen tulajdonsá­gok által remélhetik azt, hogy képesek lesznek felnőni eh­hez a hatalomhoz és ahhoz a felelősséghez amelyet e hata­lom birtokosiként viselni tar­toznak? Milyennek kell lennie annak az embernek, aki a tör­ténelem menetébe beavatkoz­hat? Egy politikusnak három tulajdonsággal kell bírnia, amely döntő tényező: szenve­dély, felelősségérzet, és arányér­zék!. A puszta szenvedély azonban senkit sem tesz poli­tikussá. Szenvedélyét, cselek­vését, politikai megnyilvánu­lásait az ügy iránti felelősség­érzet vezérelje, amihez azon­ban döntő szüksége van az arányérzékre. És ez a politi­kával foglalkozó ember leg­fontosabb tulajdonsága: az a képesség, hogy nagy lelkierő­­vej és nyugalommal hagyja, hogy a reális valóság hasson önmagára, hogy bizonyos tá­volságból lássa a dolgokat és az embereket. Csak a távol­ságtartás megszokásával — e szó mindenfajta értelmében — lehetséges az elme szigorú megzabolázása, ez teszi igazi politikussá, szemben a politi­kai dilettánssal. így válik erős személyiséggé, de ezért nap mint nap le kell győznie ön­magában egy túlságosan is emberi gyengeséget — a hiú­ságot! A hiúság gyakori tulajdon­ság és talán senki sem mentes tőle. Tudósok, művészek, írók körében egyfajta „fogla­kozási ártalom", de bármilyen ellenszenves formában nyil­vánul is meg, nem sok kárt okoz. ■ Ám ha a hiúság a politikai gyakorlatban jelentkezik, sú­lyos bűnné válik, mert ott már nem valamilyen ügy mel­letti elkötelezettségből Eakad, hanem valamiféle nárciszti­kus mámor tárgyává fajul. Nem én találtam ki, hogy a politika terén két súlyos bűn létezik: az ügynek való elköte­lezettség hiánya és a felelőt­lenség! A hiúság, a személyes előtérbe kerülés igénye, mind két ilyen vétek elkövetésére erősen csábítja a politikával foglalkozó embert. Különö­sen igaz abban az esetben, amikor a demagóg arra kény­szerül, hogy valamiféle hatás­vadász módon lépjen fel. Jó dramaturgiai tehetség birto­kában színésszé válik, s csak azzal törődik milyen benyo­mást kelt, legkevésbé izgatva magát azzal, hogy tettének következményeivel inkább a hatalom csillogó látszatáért. mintsem a tényleges hatalomért való harca ösztönzi. Felelőtlen­sége pedig arra, hogy a hatal­mat csak pusztán a hatalom kedvéért élvezze minden tar­talmi szándék nélkül. A politikai erőnek nincs károsabb torzulása mint Tart pour l'art kérkedés a hata­lommal, a hatalom érzetében való hiú öntetszelgés, a hata­lomnak pusztán a hatalomért való imádata. Az ilyen ember nagy hatást érhet el, drámai politikai konfliktusokat provokálhat, összezavarhatja küzdőtársai­nak szellemét, fokozhatja ez írás címében említett dilem­mát, de munkája valójában sehova sem vezet, értelmet­len. E lelki alkat tipikus képvi­selőinek hirtelen belső össze­omlásából, agresszív fordula­tából láthatjuk, hogy milyen belső gyengeség és tehetet­lenség rejtőzik e kérkedő, de üres gesztus mögött. Nem más, az ilyen stílus, mint az emberi cselekvéshez való hitvány és közönyös vi­szonyulás, aminek az égvilá­gon semmi köze sincs a való­sághoz, a realitáshoz, melyek a helyes politikai cselekede­teknek alapvető részei. A politikai cselekvés vég­eredménye gyakran paradox viszonyban áll eredeti értel­mével. A cselekvésnek azon­ban csak akkor lesz belső ere­je, ha nem hiányzik belőle a végső értelem — az ügy szol­gálata! Ez azonban hit kérdé­se, hinni azonban, amire el­kötelezte magát. Ha ez hiány­zik, akkor a politikus személy értéktelensége beárnyékolja leglátványosabb sikereit is. A mai értelmiségnek érez­nie kell, hogy a nemzet fel­­emelkedését, a felemelkedés sikerét tartja a kezében. Most már nem bújhat ki a magára akarva-akaratlanu) vállalt tör­ténelmi felelősség alól. A tör­ténelmi kényszer azt sugallja, hogy hazánkban itt és most, a lángoló lelkű forradalmárok, a radikálisok, az igazságkere­sők, a vátesztudattal megvert politikusok ideje leáldozott, és a hatalmi vákuumot az új, megbízható polgári elit, a po­litikai stabilitást biztosító pragmatikus politizálás tölti ki. , ÍO Bizonyos, hogy a politikát -» ^ nemcsak fejjel csinálják. Ám az érzelmi politizálás mögött legyen egy értékes belső tar­tás, a vállalt feladat, a nemzet iránti feltétlen elkötelezettség és hűség, különben üres fe­csegéssé válik minden kimon­dott vagy leírt mondat. Csak a szószátyárok nem fogják fel, hogy mire vállalkoznak. Ezek nem indítanak meg szíveket! Sokkal megrendítóbb az, amikor egy érett ember — mindegy, nogy éveit tekintve fiatal vagy öreg, beteg vagy egészséges — tudatában van cselekvése következményei­nek szívével-lelkével valóoan átérzi. És amikor e felelősség etikáját követve eljut Valahol egy ponthoz, így szól: „Itt állok, másként nem te­hetek!” Pesti Hírlap, 1993.6.28

Next

/
Thumbnails
Contents