Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. június (8473-8489. szám)
1993-06-22 / 8485. szám
A lapok küzdenek, az olvasó veszít Magyar Hírlap, 1993.6.17 Mindenképpen rendhagyó, ha az egyik napilap főszerkesztője nem az általa szerkesztett újság, hanem egy másik — sok tekintetben konkurens — lap hasábjain fordul a nyilvánossághoz. Az, hogy most a Népszabadság főszerkesztőjének a Magy ar Hírlap ad helyet, annak nyomatékosított kifejezése, hogy olyan problémáról van szó, amely (ellenzékiségtől, függetlenségtől, kormánypártiságtól függetlenül) újságok egész sorának, az írott sajtó egészének jövőjét meghatározza, s ezáltal a magyar demokrácia jövőjére is befoly ással lesz. Miközben az elmúlt hónapok, vagy inkább évek, a médiumháborútól voltak hangosak, a televízióért és a rádióért folyó politikai harc elterelte a figyelmet egy másik, az írott sajtó vidékén lezajló folyamatról. Ez esetben nem politikai, hanem gazdasági indíttatású folyamatról van szó, amely megrázkódtathatja az egész sajtót, szinte elkerülhetetlenül újságokat sodorhat el, teljesen átrendezi — méghozzá jóvátehetetlenül káros formában — a magyar sajtóstruktúrát. Ezáltal persze politikai hatása is roppant fontos lehet. Kiindulni abból az alaphelyzetből lehet, hogy a rendszerváltozás során gyökeres átalakulás zajlott le a lapok, illetve a kiadók gazdasági-tulajdonlási viszonyaiban is. A volt állami tulajdonú lapok magáncégek, befektetők kezébe kerültek át. Privatizálták a kiadókat, többnyire új tulajdonosokhoz kerültek a nyomdák és — bár a lapok között bizonyos verseny korábban is volt — új konkurenciaviszonyok alakultak ki az újságok között is. Politikaiak és gazdaságiak. E helyzetet általában normálisnak lehet, azaz lehetne nevezni. Ha nem kapott volna bizony erős gellert ez a versengés. Tulajdonképpen egyetlen •dolog maradt változatlan a magyar sajtóban, nevezetesen az, hogy az írott sajtó leglényegesebb (mert az egészet egyben átfogó) infrastrukturális eleme a terjesztés, a lapok olvasókhoz juttatása ugyanúgy folyt és folyik tovább, mint történt eddig is. Kisebb változások voltak ugyan, de a lényeget ez nem érintette: a lapokat a postás vagy postai kézbesítő viszi az előfizetőkhöz. Olyan eleme ez az írott sajtónak, mint a rádiónak vagy a televíziónak az adóberendezés. Tehát meghatározó.. A postával az újságoknak, a kiadóknak régóta vannak vitáik: a kézbesítési díjakról, a szolgáltatásokról, a szervezésről meg egyébről. Ám ez most olyan fázisba jutott, amikor arról van szó: szét kell-e verni az adóberendezéseket? Szét kell-e esnie az egész infrastruktúrának vagy csak meg kell javítani a szerkezetet, ki kell egészíteni, modernizálni kell a hálózatot, alkalmassá kell tenni arra, hogy a megváltozott körülmények között is megfeleljen. Sajnos, nagy esélye van ma I az előbbinek. Azaz a teljes ; szétesésnek — annak minden * jóvátehetetlen következményét vei együtt. Hozzátéve: a posta a maga működési hibáival csak egyik okozója ennek. A fő ok a lapok vidékén keresendő. Nevezetesen abban, hogy az újságok a kialakult verseny során akarva akaratlanul nem az adóberendezés (azaz a posta) megjavításában keresik a kiutat, hanem a berendezések (a posta) leszerelésében. Az ördögi az egészben, hogy ez ma a kiadóknak gyakran elsőrendű érdekük is lehet. Mégis, érdekellentéteik, helyzetük különbözősége olyan mozgásba lendíti őket, aminek talán csak vesztesei lehetnek. Mert aki nyer, az nagy eséllyel maga is beleroppan — nem szólva az olvasóról, akinek mindent finanszíroznia kell majd. Miközben a „mindenki mindenki ellen” és az „én veled, ha te velem” pusztító harca van kibontakozóban, a fő törésvonal a megyei lapok tulajdonosai és az országos sajtó között vonható meg úgy, hogy mindkét fél alkalmi szövetségeseket keres a nagy tömegű hetilapok, drága képeslapok vidékén. És itt egy új elemet kell a képbe behozni, a mai helyzet meghatározó elemét: a vidéki lapok sajátos privatizációját. Általában is felvethető a kérdés: helyes-e, jó-e, s ha igen, mennyiben, hogy a rendszerváltozás, az átalakulás során a magyar sajtó szinte egésze a nyugati országokban elképzelhetetlen arányban, 80- 90 százalékban külföldi befektetők. tulajdonosok kezébe került. Bízom benne, hogy ha ketten mondják ugyanazt, az nem j ugyanaz, így akár Csurka Istí ván egyik vesszőparipáját elő- 1 véve mondható: ez semmiképpen nem normális helyzet. Mert az újság áru, termék ugyan, de mégsem cipőpaszta. Az minden további nélkül elképzelhető, hogy a német cipőpasztagyártás és -forgalmazás francia kézen legyen, de az, hogy a német lapokat 80 90 százalékban a francia tőke tartsa kézben, épp úgy elkép zelhetetlen, mint a kölni dón helyén az Eiffel-torony. (For dítva persze ugyanígy.) Az újság áru, de sajátos áru A lapok a nemzeti kultúr: szerves részei, a lapok az or szág politikai infrastruktúrájú nak meghatározó elemei. Tar tozzanak ide vagy oda, nyilvánítsák magukat függetlenek nek — mindegy. A lapok közvetítő szerepe nélkül a politika, ez esetben a demokrácia elképzelhetetlen. Hogy jó ok van ezt kimondani, arra épp a polgári demokráciák világából akad bizonyíték, hogy bizony a legtöbb országban a sajtó birtoklásának roppant szigorú szabályai vannak. Franciaországban a külföldi vállalatok vagy magánszemélyek a magánlapkiadók tőkéjéből húsz százaléknál nem birtokolhatnak többet. Olaszországban a kiadóknál szavazattöbbség nem regisztrálható külföldi tulajdonosok nevével. Szigorú szabályok élnek e téren Japánban, Finnországban, Indiában, | Ausztráliában, Kanadában — I persze eltérő módon, de egy [ közös elemmel: az újságkiadás I nem egy a vállalkozások közül. s a külföldi befektetők többnyire nagyon erős. máshol csak erős korlátok közé vannak szorítva. Vitatkozni persze ezen lehet, de hogy a higgadt vitának indoka van nálunk is, azt épp a Magyarországon létrejött külföldi tulajdonlás következmé-
