Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-02 / 8444. szám
Ma már tudom: politikusolt is, történészek is megállapították, kielemezték, hogy október 23-a népfölkelés volt és szabadságharc^ fölkelés a diktatúra ellen, szabadságharc a szovjet megszállás ellen; nekem akkor, [amikor átéltem, október huszonharmadika és mindaz, ami utána következett, szocialista ■ orradalom volt — az elmaradt forrodalom. A Rákosikorszakban állandóan forradalomról ! pofáztak: forradalom volt negyvenöt, forradalom volt a „fordulat éve”, Rákosi totális diktatúrájának bevezetése, és én tudtam (sőt bátran mondhatom tudtuk, majdnem az egész ország tudta), hogy se negyvenötben, | se negyvennyolcbannegyvenki len eben nem volt itt semmiféle forradalom. Negyvenötben szovjet megszállás volt, de mi optimisták voltunk (hisz itt volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság is), azt hittük, hogy a szovjet jelenlét ellenére megszülethet nálunk egy demokratikus, pluralista parlamentarizmus. Meg is született, csak éppen negyvennyolcra ki is múlt, és nem természetes halállal. Jaltáról (Teheránról, Potsdamról) negyvenötben még nem tudtunk. Nem tudtuk, hogy a Nyugat eladott bennünket. A földosztás — magam is tanúja voltam —, nem volt forradalom. A parasztok jórcsze félt az osztott földtől, félt, hogy visszaveszik, s mint hamarosan. kiderült, jogosan, ök ugyan attól féltek, hogy a volt földcsurak veszik vissza, nem a kommunisták, de ez a lényegen nem változtat. Tehát annyit hazudtak forradalomról, amikor tudván tudtam, hogy nem volt forradalom, hogy ötvenhatban, amikor a nép kivonult az utcára, amikor a tömegek fegyvert fogtak egy új rend megvalósításáért, jogosan hittem, hogy most jött cl a forradalom. Hogy miért éppen szokertíszXkos-Az elmaradt forradalom cialista? Mert az én környezetemben, Bem az üzemben, sem a családban, sem a barátaim körében nem merült föl a szabadság tiz rövid napja alatt a kapitalista restauráció gondolata. Tehát szocialista jövőt képzeltünk el. Szabad, demokratikus, független, semleges, de szocialista jövőt, megszálló csapatok nélkül. Én akkor úgy éreztem, hogy egy szabad, és magyar módra épülő szocializmust, inkább csak annak a kezdetét taposták el a szovjet tankok és a magyar szövetségeseik, a karhatalmisták. A szovjet XX. Kongresszusra nem figyeltem oda, nem érdekelt. Emlékszem, nyáron, tehát majdnem egy fél évvel utána találkoztam Krassó Gyurival (jól ismertem a Krassó testvéreket, egy iskolába jártunk, a Berzsenyibe), Gyuri sugárzott és ragyogott és csupa eufória volt, és nem értette az én szkepszisemet, én pedig megpróbáltam elmagyarázni, hogy nálunk, az üzemben, kongresszus ide, kongresszus oda, Sztálin bírálata ide-oda, semmi sem változott. Addig meg, amíg a munkások életkörülményei változatlanok, addig nekem az egész humbug, hatalmi osztozkodás, politikusok magánügye. De egy év múlva kezdtem mar odafigyelni. A Petőfi kör üléseire, méghozzá, melyek közül kettőn magam is jelen voltam. Ott voltam a közgazdaságin, ahol Jánosi professzor elmagyarázta a szocialista gazdaság modelljét. Adva van — mondta —, egy bánya. A bányában termelt szénnel egy erőmű működik, ami annyi áramot termel, amennyit a bánya elfogyaszt. Ennek az egységnek a hatásfoka tehát nulla. Emelkedhetnek a termelési eredmények 100%-kal, 200%-kal, 300'Vp-kal, a hatásfok változatlanul nulla marad. Hát ilyen a mi gazdaságunk az állandóan emelkedő termelési eredményekkel. Ez nagyon világos volt, még cn is megértettem. Akkor kezdtem sejteni, hogy valami érlelődik ebben az országban, ha egy professzor nyilvános vitában ilyet elmondhat. Aztán jelen voltam a sajtóvitán is. És ha azután találkozom Krassóval, már nem lettem volna olyan szkeptikus. Már csak azért sem, mert közben a légkör az üzemben is megváltozott; emberségesebb, liberálisabb lett, nem szorították a prést nap mint nap a normával: hagyták a dolgozót keresni. Hogy október huszonharmadikán tüntetésre készülnek a diákok, a feleségemtől tudtam meg, aki akkor pénztáros volt egy cukrászdában, ahová bejártak az egyetemisták. Én túlóráztam aznap, de megbeszéltük, hol és hánykor találkozunk. Addigra már tengernyi tömeg hömpölygőn a Kossuth téren a Parlament előtt (és nemcsak diákok), és Nagy Imrét akarták hallani, aki köztudomásúan kommunista politikus volt. ha félreállj tották, akkor is. És hiába vertük le a vörös csillagokat, hiába döntöttük le a Sztálin-szobrot, hiába vágtuk ki a szovjet mintájú címert a nemzeti lobogóból, cs hiába hurrogta le a tömeg Nagy Imrét, amikor azzal kezdte. hogy „Kedves elvtársak!” — mindezek a rekvizitumok, amikből elegünk volt tizenkét éven át: a vörös csillag, a vörös zászló. az „elvtárs", megszólítás stb.; mindezek az én szememben csak a szovjet mintájú bolsevista diktatúrát szimbolizálták, nem ■ szocializmust, az igazi szocializmust, aminek, úgy hittem, most jött el végre az ideje. Azt, hogy a gazdasági élet a piád mechanizmus szabályozó szerepe nélkül működésképtelen, hogy a hatásfoka, mint Jánosi professzor mondta, nulla, hogy a magántulajdon rizikója és felelőssége nélkül nincs működőképes gazdaság, azt én nem tudtam még, nem is tudhattam, és ezzel nem voltam egyedül. Ez a nyolcvanas évtizedben vált világossá. Akkor derült ki, hogy ahová á szocializmus bármilyen formában beteszi a lábát, ott csőd és gazdasági összeomlás kiséri világszere. Bent a gyárban a szemünk előtt a jugoszláv önigazgatási modell képe lebegett. Már amennyit tudtunk róla. De a kósza híreket kiegészítettük, és terveket szőttünk az üzem irányítására. Mi. szakmunkások, fizikai dolgozók. Azt nem gondoltuk végig, hogy aki a platni mellett kalapál, az nem tud egyúttal üzemet irányítani. De ilyen kicsinységen könnyedén túltettük magunkat. Ügy véltük, a munkásnak mindegy, hogy a kapitalista zsákmányolja-e ki vagy az állam. Az a lényeg, hogy ne lehessen többé kizsákmányolni bennünket. Mi akartuk meghatározni, mit gyártunk a jövőben, hogyan, kinek ér mennyiért. És hogy az akaratunknak érvényt szerezhessünk, erre kell majd az általunk megválasztott munkástanács. oo ^3 Élet és Irodaion, 1993.márc.26.
