Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-01 / 8443. szám
NéDszauoi^ság, 1993.márc.10. 21 Amikor az intézmény teljes megszállásának titkos terve [a központosított Szervezeti Működési Szabályzat (SZMSZ) és a műsorstruktúra] időnek előtte napvilágra került, a rádiósok számára még az volt a kérdés: hogyan viszonyuljanak mindehhez. Nyilvánvaló volt, hogy ez egvrészt politikai, másrészt mnlállN dilemma. Politikai, mert egy elkötelezett csoport a legkevésbé sem szakmai szempontoktól vezéreltetve titokban és szervezetten a hatalomátvétel előkészítésén dolgozott. És morális, mert ez mindenkit egyértelmű választásra és állásfoglalásra kénvszeritett. A Rádió '56 utáni történetében először fordult elő, hogy nem kivülröl hozták be a politikai biztosokat (akkoriban elég volt három-négy személy), hanem belülről termelődtek ki (tizenöten-tizenhatan). A feladat tehát az volt, hogy ki-ki döntse el magában: pucesal 611- e szemben, és tiltakozik vagy a hatalmi erő olyan megnyilvánulásával, amit természeti csapásnak tekint, és menti, ami menthető. Az alelnökre nézve veszélyes helyzet élességét egy ideig tompítani lehetett a tervben résztvevők nevének titkolásával. Ám ahogyan egyre nyilvánvalóbbá váltak a feladatok, annál kézzelfoghatóbbá lettek maguk a politikai biztosok is - az SZMSZ-t és az űj műsorrendet valakinek elöbb-utóbb képviselnie kellett. S ez a teljes lelepleződés veszélyével járt volna. Az alelnöknek és csapatának tehát bővítenie kellett a gyanúba keverhető és tisztázatlaVi szerepű személyek körét. És ami még ennél is fontosabb: az ó segítségükkel végképp meg kellett változtatnia az alapvető kérdésfelvetést. Az alelnök tehát sürgősen összekötőket keresett önmaga és a tényleges szakma között (valószínűleg néhány saját embere jövendő székének feláldozásával). Talált ilyeneket. Az összekötök vállalták a közvetítést, és öntudatlanul elvégezték a rájuk háruló feladatot: a kérdés megváltoztatását. Tehát, hogy nem az számit, mi a véleményünk a tervről, mint olyanról, hanem az a kérdés, hogy az milyen legyen. Ha ugyanis az intézmény dolgozóinak egy arccal-névvel rendelkező osztályvezető-helyettes mondja azt, hogy öt bízták meg a javaslatok begyűjtésével, és kéri. hogy mindenki legjobb tudása szerint vegyen részt e felelős munkában, akkor az már nem puccs, hanem főnöki utasítás és szakmai feladat. Ez volt a Rádió önfeladásának első, perdöntő pillanata. A szakmai elit egy része (a politikai és közéleti műsorok -készítői közül) vállalta az együttműködést. Ezzel rehabilitálta azt a tervet, amit előzőleg mind az érdekképviseletek, mind pedig az utolsó elnökségi ülés kategorikusan elutasított, mint tárgyalásra alkalmatlan dolgozatot. S miközben az együttműködő elit elfogadta, hogy tisztán szakmai kérdésekkel áll szemben, elfogadta a szakmai szempontból tökéletesen képtelen, háromnapos határidőt is. Egy hétvége alatt megszülettek a javaslatok, illetve egy alternativ SZMSZ (a műsorstruktúrát nem kell a miniszterelnökkel jóváhagyatni), de ezt a munkát nem követte szövegegyeztetö, véglegesítő értekezlet. Az alelnök tehát anélkül küldte el a dolgozatot a miniszterelnöknek, hogy annak tartalmát rajta kivül bárki is ismerte volna. Az elfogadott SZMSZ-t a miniszterelnök aláírása után egy héttel kapták meg mindazok, akik a nevükkel legitimálták. A postán érkező küldeményben hiába keresték javaslataik perdöntő részeit. A miniszterelnök lényegében az eredeti, névtelenül • készült SZMSZ-t irta alá, de most már mint szakértők dolgozatát. Senki nem tiltakozott. Az alelnök eközben megkezdte a vezetők lecserélését. Azokat a pozíciókat, amiket a törvény szerint csak pályázati úton lehet betölteni, megbízásokkal próbálta biztositam. Hatalma stabilizálódott. Hogyan lehetséges ez? Mi az oka, hogy az alelnök és csapata - látszólag minden ellenállást leverve - úgy hatolhat be egy intézménybe, mint kés a vajba? S csinálhat politikai kérdésből szakmait, szakmaiból politikait cgv pillanat alatt? Ebben elsősorban az intézmény régóta létező, belső megosztottsága játszott szerepet. E konfliktus felerősítette az addig lappangó feszültségeket. A legsúlyosabb ellentét az erős középmezőny és az elit egy csoportja közölt feszült. Az elit ebben a helyzetben számos hibát követett el. Az egyébként is önteltnek és aránytalanul (bár nem teljesen igazságtalanul) túlfizetettnek tartott újságírók, kevés kivétellel, eljátszották a többiek bizalmát. Elsőként azzal, hogy rögtön az események kezdetén külön sajtótájékoztatót tartottak. Ezt nem egyeztették a többiekkel, és nem hívták meg mindazokat, akiknek szintén veszélyben voltak a műsoraik. Így a sajtótájékoztató akarva-akaratlanul egyedül róluk (s nem a Rádió és a nyilvánosság egészéről) szólt. Ezenkívül elhangzott benne egy mondat, amely kudarc esetén a jól megszokott képes beszédhez való visszatérést ígérte. A középmezőny számos tagja nem tartotta mérvadó szakmai normának, hogy szabad országban, szabad sajtóban virágnyelven beszéljen. De az akkor még cselekvőképes elit a házban zajló értekezleteken sem állt ki a középmezőny műsoraiért. Ugyanakkor elkezdte megkötni a magánalkukat a jövendő főnökökkel, saját müsorperceiért. Ezután következett a nyílt együttműködés az SZMSZ koncepciójával. A középmezőny tagjai úgy gondolták: egy ilyen elitért-elittel nem kockáztatnak. Az elit elbizonytalanodását - a belső konfliktusokon túl - szemmel láthatóan az okozta, hogy a rádiósoknak a gyakorlatban soha nem kellett (illetve nem lehetett) politikusán viselkedniük, minden politikai vagy morális kiállásuknak elég volt a maga természetes helyén: a mikrofon előtt megjelennie (ha megjelenhetett). Az intézmény belső politikumát-közéletét ’89 előtt a mostanihoz hasonló durva beavatkozás az utolsó 10-15 évben nem fenyegette (a helyzet adott és egyedül belülről megváltoztathatatlan volt), ’90 után pedig az elnök erkölcsi megbízhatósága folytán védett volt a Rádió. így az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben a helyzet minden mozzanata kísértetiesen hasonlított a bolsevik rendszer mechanizmusaihoz, a rádiósok zöme mégis úgy fogadta, mint valami soha nem tapasztalt katasztrófát. Az elit és a középmezőny egy része vállalta a ..bizalmatlanság" bélyegét, és - mivel számára már csak elméleti úton is tökéletesen kiszámítható volt a folyamat - keményen elhatárolta magát. Az elitből azonban sokan egyfelől kórosan jóhiszemüvé, másfelől nagyon is bizalmatlanná váltak. Es mindkét attitűd torz funkcióval, fordítva működött:- Az alelnök akcióit például kezdetben azért nem ítélték veszélyesnek, mert nevetségesen abszurdnak találták: feltétlen bíztak a dolgok ésszerű rendjében, éppen ott, ahol ez megtörtént. Ezért sem az intézmény várható sorsán, sem a maguk szerepén nem gondolkoztak előre, stratégiát nem alakítottak ki.- Sem a Kamara, sem a Független Rádiós Szakszervezet folyamatosan zajló üléseire nem mentek el, amivel elszigetelődtek - nem bíztak a saját szervezeteikben -, alighanem a csodában bíztak.- Nem tartották megvalósíthatónak. hogy mérvadó személyiségként konzekvens magatartásmintát képviseljenek a többiek előtt, -amiért azoknak érdemes lesz tömegesen melléjük állni. -Ügy gondolták, egyedül maradnának. Tehat a legkevésbé sem bíztak saját kollégáikban. Ellenben feltétlenül bíztak abban, hogy a csapatával nyomuló alelnök egyenrangú partnerként fogja kezelni őket. (Té-A megszállás első fejezete EHcttanuhiinnv n Rndml."» «
