Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. április (8443-8459. szám)
1993-04-06 / 8445. szám
Pesti Hírlap, 1993.márc.31. 50 másképpen a 60-as években, vagy később. A 70-es, 80-ai években ez elsősorban a megfélemlítés és elhallgattatás szándékával történt. Tehát minden módon körülhatárolni, elszigetelni, megfélemlíteni és elhallgattatni az embereket. Ezt próbálták mindenfajta eszközzel megvalósítani. Az értelmiséget, ezen belül a magyar értelmiséget kiemelt módon kezelte a szekuritate, az írókat, költőket, szerkesztőket állandóan figyelték. Hogy ez a mindennapokban mit jelentett? Azt jdentette például, hogy tudtuk, lehallgatják a telefonunkat. Esetleg a lakásunkat is figyelik. Ez később be is bizonyosodott 1989-ben. Akkor néhány napig beszélni kezdtek azok az emberek, akik ezt művelték. Aztán újból lehullt a függöny, tehát most már ezt újból mély titok fedi. Végül is mindenki viizszaemlékszik erre, aki itt élt, és átélte ezeket a dolgokat, hogy nem arról van szó, hogy itt állandó, mindennapos, nyílt konfrontáció vagy nyílt szembesülés volt az állampolgár és titkosrendőrség között. Ez egy jóval rafináltabb állapot volt. Viszont jóval szörnyűbb közérzetet eredményezett. Egy kafkai, már-már abszurd világ volt, ahol úgy érezhettük minden pillanatban, hogy mindenki mindenkit figyel, hogy mindenki mindenkinek a lépését ismeri. Talán ezt kellene felidéznem. F.zt a közérzetet, ahogy ezt meg tudta teremteni a titkosrendőrség. Hogyha élni akartunk, akkor minden pillanatban meg kellett szegnünk mindentajta rendelkezést, mindenfajta törvényt. Aki tisztességgel akart élni, ezt vállalta. Tehát vállaltuk. Ez generálta ezt a bizonyos kafkai hangulatot és közérzetet. Tulajdonképpen bármit, amit tisztességesen teszünk, azzal törvényen kívül vagyunk. Törvényen kívül voltunk akkor, amikor külföldi barátaink eljöttek a laká sunkra és nálunk aludtak, hiszen ezt nem szabad. Törvényen kívül voltunk akkor, amikor a magyar nagykövetségről valakivel találkoztunk, vagy akár egy másik nagykövetségről, és után. nem írtunk erről jelentést, mert kötelesek lettünk volna rögtön jelenteni. Nem a szekuritaténak, hanem az intézményvezetőnek, aki viszont közvetítette volna, mert neki oda kellett közvetítenie a szekuritatéhoz. Törvényen kívül voltunk, amikor a levelet nem a postán küldtük el, hanem barátaink vitték át a határon, amikor folyóiratcsomagukhoz jutottunk Magyarországról titkos utakon. Amikor tiltottnak tekinthető könyveket adtunk kézről kézre. Egy tudathasadásos lét valósult gy meg. Ez igaz, tehát az önazonosságát az ember nem teremthette meg, mert volt egy kirakatélete, és volt egy törvényen kívüli élete, és csak így lehetett tisztességes. ÉRDI: — Mennyit rombolt ez az embereken? MARKÓ: — Nagyon sokat. Nem adok igazat azoknak, akik teljesen megrontott és egyáltalán meg nem rontott emberekre osztják azt a közösséget vagy azt a társadalmat, amely több évtized diktatúráját átélte. Azt hiszem, sokkal becsületesebbek vagyunk önmagunkkal szemben, ha felismeijük és elismerjük, hogy ez a kor óhatatlanul hatott ránk, óhatatlanul eltorzított bennünket. Akkor is, hogyha egy pillanatig sem fogadtuk el azt, ami van. Mert nagyon sok ember, a többség nem fogadta el, de hozta magával mégis ezt a viselkedést. Akkor vagyunk becsületesek, ha ezt felismeijük, hogy ezzel számolni kell. A legnagyobb válságnak azt tartom, amikor emberek kilépvén egy ilyen sötétségből, egy tudathasadásos létet ránk kényszerítő állapotból, tisztán, világosan képesek kijelenteni, hogy őket ez nem érinthette meg. Ez a legveszedelmesebb, mert az ilyen ember nemisJog úgy cselekedni, hogy önmagát ellenőrizze. Én most nem azokról beszélek, akik velejükig romlottan vállalták a képviseletét egy diktatúrának, akik árulók voltak, akik mindent megtettek azért, hogy ez a rezsim tovább éljen. Nem. Mindannyiunkról beszélek, akiket így vagy úgy biztos, hogy megérintett, ami volt. ÍRDIt .— Mennyi kompramiss rumot kellett kötni? Mi a véleményed a kompromituumokról? MARKÓ: — Kellett kötni ahhoz, hogy létezhessen az em, bér. Eléggé megbízható mércéink alakultak ki, például értelmiségi körben arról, hogy mi az, ami még elfogadható kompromisszum, és mi az, ami már nem az. F.z nagyon nehezen tapogatható ki, és ebben már valamiképpen válaszoltam arra is, hogy megint nem hiszek abban, hogy itt egy közösség azt állíthatná magáról, hogy bizonyos kompromisszumokat nem kötött meg. A legnagyobb megalkuvás végül is, amit meg kellett kötni, az sajnos a hallgatás volt. A hallgatás. Tehát, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, amelyeket ki kellett volna mondani. Az írók szerencsésebb helyzetben éltek, hiszen övék a vers, az esszé, a novella, megvolt az a kínlódás, .hogy egy-egy szövegben, egyegy fél mondatban, egy-egy metaforában arról a homályos ablakról, amely mögött ötünk, egy kis, tenyérnyi foltot azért letörölt az ember, és akkor felvillant valami, egy másik világból. ÉRDI: —Ax elmúlt kitt évben megjelent vagy tüenöt köteted. Van-e kedvenced? MARKÓ: — Kedvencem nincs, de van olyan művem, amelyet ülán a legfontosabbként kiemelhetnék... az 1984- ben megjelent Talanftás című kötetet. Amikor már nagyon komorrá vált körülöttünk a cenzúra, akkor sikerült megjelentetni ezt a Talanftás dmú verseskönyvet, amelyben én, úgy gondolom, hogy bizonyos dolgokat ki tudtam mondani. F.rre ,a visszajelzés rögtön meg is érkezett, a megjelenés után tilalom alá került. Nem visszavonták, hanem nem szabadott emlegetni, nem lehetett írni róla, dicsérő kritikát sem engedélyeztek. Többek közt azért is, mert magát a címet, ezt a Talanftás címet rögtön lefordították oly módon, hogy ez azt jelenti, hogy ez magyartalanítás. Nagyon erós politikai töltetet.tulajdonítottak a címnek. Ami igaz is. ÉRDI: — Kallóként kötöttél-e kompromul rumot ? MARKÓ: — Soha semmi olyasmit nem írtam, egyetlen olyan verset sem, amelyet utólag ne vállalhatnék, de azt hiszem, hogy ez a minimum. Tehát most nem erről kellene beszélnünk, hanem arról, hogy költőként ki hogyan kötötte meg a maga alkuit. Én sokszor váltottam utat a versben és a költészetben. Lehet, hogy ezek közül egyik-másik értelmezhető kompromiszszumként is, hiszen egészen fiatal költőként egyfajta dalszerű, félig-meddig kötött formájú áttetsző verstípust művel t£m.._Ezek_nemJ>sztönös utak, hanem bizonyos munkának és tudatosságnak az eredményei. Később nagyon bonyolult, zsúfolt avantgárd költészetet csináltam. Két-három kötetemben is ilyen versek vannak. Aztán a 80-as években egészen élesen váltottam, és klasszikus versformában kezdtem írni. Elsősorban szonetteket, legalább kétkötetnyit. Most bárki feltehetné a kérdést, hogy ezek a váltások miért történtek meg? Egy aáott iáősza'lcban ’lehetségessé vált az irodalomban a konvenció rombolása. Az avantgárdnak most már helytől és időtől függetlenül mindig az a szerepe, hogy felmutatja a konvenciórombolás modelljét. Azt a lehetőséget, hogy nemcsak az irodalomban, de a társadalomban is bizonyos megcsontosodott formákat le lehet bontani. Azt hiszem, hogy én is így közelítettem ehhez az avantgárdabb költészethez. Hogy aztán ez később lehetetlenné váljék, mivel a hatalom és a cenzúra is felismerte azt, hogy ez veszedelmes. F.zek a modellek veszedelmesek a maguk közvetett módján és a maguk körében. Bár nálunk az irodalomnak és a költészetnek, épp>en azért, mert más funkciókat is felvállal, sokkal nagyobb hatósugara volt. Fel-
