Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-03 / 8407. szám
Új Magyarország, 1993.jan.28. 32 Az egyet nem értés még nem jelent lebecsülést Párizsi vitaest ErtEoly történetéről A Párizsi Magyar Intézet szervezésében a közelmúltban mutatták be a francia fővárosban az Erdély története című tanulmánykötet francia nyelvű kiadását, amelyet az eredetihez hasonlóan a budapesti Akadémiai Kiadó gondozott. Esemény volt ez, még a kulturális túlkínálattal megáldott Párizsban is. Súlyát nemcsak a sajnálatosan túlpolitizált téma, hanem a bemutató alkalmával szervezett nemzetközi kerekasztal résztvevőinek tekintélye is növelte. Többszörösen szűknek bizonyult az intézet konferenciaterme, s jó volt látni, hogy legalább annyi francia értelmiségi tartotta fontosnak a történeti {lisputa végighallgatását, mint ahány magyar és román érdeklődő. A 740 oldalas könyv az elmúlt hetekben hagyta el a nyomdát. Gazdag illusztrációs anyagát, kiterjedt forrásjegyzékét, tárgyilagos szemléletét maguk a francia történészek méltatták a legelismeróbb szavakkal. Egy magyar napilap közlésével ellentétben a vitát semmi hisztérikus légkör nem övezte, természetesen szó sem volt a Párizsi Magyar Intézet környékének lezárásáról. Sót, ha a szakmai vita számtalan érdekes fordulata mellett valamiről meg kell emlékeznünk, az éppen a kölcsönös lovagiasság, a szakmaiság egyértelmű tisztelete volt. Mindez nem utolsósorban a gondos előkészítésnek, valamint a neves történészprofesszor, Jacques Le Goff elegáns, szellemes és higgadt vitavezetésének köszönhető. Ki a rögeszmék foglya? Először a szerkesztő, Köpeczi Béla kapott szót. Emlékeztetett rá, hogy már Auguste de Gerando, az első francia, aki tollat fogott 184S-ben Transsylvania bemutatásához, már ó is Erdély sokszínűségét, vallási, nemzetiségi, politikai pluralizmusát hangsúlyozza. „Az a magyar történészcsoport, amely 1976-ban elkötelezte magát, hogy új történeti leírást készítsen Erdélyről, minden lehetséges módon arra törekedett, hogy elszakadjon a nacionalista politikai és történettudományi hatásoktól, s új irányt szabjon ezen ellentmondásos téma bemutatásának. „Nem zárkózva el természetesen a vitától sem" - szögezte le Köpeczi professzor, aki néhány szóval utalt arra is, miért fejezték be 1946- tal, a párizsi békeszerződés évével Erdély történetének leírását: „Ezután ugyanis csak töredékes, kevéssé megbízható statisztikai adatokkal, vitatható tanulmányokkal rendelkezünk." Köpeczi Béla reményét fejezte ki, hogy az Erdélyre vonatkozó kutatások- „az új Intellektuális légkörben" - közösen folytatódnak majd a román történészekkel. Román részről az első hozzászóló Gheorghe Cipaianu, a kolozsvári történettudományi intézet kutatója "volt. Meglehetősen epés bevezetőjében nem kevesebbet állított, mint hogy a magyar történetírást változatlanul néhány rögeszme terheli. Az egyik ilyen rögeszme szerinte a dákoromán történeti folyamatosság (kontinuitás) tagadása. Egyebek között Anonymusra, mint hiteles forrásra hivatkozva súlyosan hiányolta a szóban forgó kötetből mindazokat a megállapításokat, amelyeket a román történettudomány eredményének tekint. Ugyancsak kifogásolta, hogy az Erdély története nem elég mélyen elemzi a románság 1848-as elégedetlenségének okait, s azt a folyamatot, amely végül is a magyarokkal szemben a bécsi udvar oldalára állította őket. Gheorghe Cipaianu hozzászólásának meglepő és kissé groteszk fordulata volt, amikor a magyar szerzőket a marxista-leninista terminológia alkalmazásával vádolta, mondván, hogy a Párizs környéki békerendszert a magyarok előtt Lenin nevezte imperialista diktátumnak. A kolozsvári történész ezzel szemben az 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés jelentőségét hangsúlyozta. Végül kifogásolta, hogy - úgymond - a könyv sorai közül - ha nem is leírva - sugárzik a román nép lebecsülése. Bart a Gábor debreceni professzor a román nép eredetével kapcsolatban a történeti források rendkívüli ellentmondásaira és gyér voltukra hívta fel a figyelmet, hozzátéve: Anonymus gesztét és nem krónikát írt... Köpeczi Béla udvariasan, de határozottan visszautasította, hogy a szerzők lebecsülték volna a román kultúrát s népet. Az egyet nem értés még nem jelent lebecsülést - tette hozzá. A vita ezután - Florin Constantinu bukaresti történész jóvoltából - a középkor eseményeit érintette, de változatlanul a románság eredetének kérdéseit boncolgatva. „Hogyan lehetséges az, hogy a középkori magyar uralkodók egy pillanatig sem vitatták a románok dák származását?" tette fel a kérdést a román történész, maga adván meg rá a választ az újkori „túlpolitizáltságban” lelvén meg a magyar ellenkezés okát. Le Goff professzor közbevetése: Ma még nincsenek kellően finom módszereink a régi szövegek feldolgozásához. Az igazság tele van szőve mitikus elemekkel, amelyektől a történeti tényeket tudni kell elválasztani. De még fontosabb, hogy a napi politikától meg tudjuk őket védeni. Kétségtelenül más színt vitt az addig igen tárgyilagos vitába a fiatal kolozsvári történész, Ion Aurel Pop megszólalása. „A magyarok történetírása kész té. nyék megállapítására épül" - jelentette ki szenvedélyesen. Majd hosszan fejtegette, miiven lealacsonyító a románokra nézve, hogy a könyvben - úgymond - „balkáni nomádoknak" nevezik őket, miközben a nomád életmód kifejezetten a sztyeppéi népekre (értsd: a magyarokra) volt jellemző. (Köpeczi professzor ezt nyomban cáfolta.) Pop a románokat „keleti latinoknak" nevezte, akikre nem a nomád pásztorkodás, hanem a „mobil kontinuitás" volt jellemző. „Legalább egy halvány kételyt elvártam volna a magyar történészektől, hogy talán mégsem minden román származik a Balkánról" - tette hozzá, biztosítva egyúttal hallgatóságát, hogy a dákoromán elmélet nem Ceausescu találmánya. Bírálat elavult érvekkel E ponton aztán szabad vita alakult ki; az elnöklő Le Goff professzor szerint a nomád kultúrákat nem kellene azért annyira lebecsülni, hiszen számos nagy nép él és élt ebben a civilizációs formában. MiskolczyAmbrus más vonatkozásban élénken tiltakozott, hogy könyvük- I ben reakciós népnek nevezték volna a románságot 1848 kapcsán. A kerekasztal első és egyben utolsó forró pillanata az volt - az lehetett volna -, amikor Stephane Rosicre francia politológus kemény szavakkal rótta meg román kollégáit, amiért - úgymond - < ugyanazokkal az érvekkel bírálják a könyv francia változatát, mint amely érvek hatására Ceausescu betiltotta a háromkötetes eredetit 1987-ben. Rosiére ugyancsak kifogásolta, hogy Nagy-Románia megszületése kapcsán román kollégái Trianonról csak alig a nemzetgyűlésükről azonban annál többet beszélnek. Mindez a fiatal kolozsvári'történészt igen érzékenyen érintette, aki azonnal felvette volna a kesztyűt, ha mind az elnök, mind Köpeczi professzor nem biztosította volna felhevült vitapartnerét: a téma érdemes a továbbgondolásra, közös kutatásokra van szükség, hogy soha senki ne ábrázolhassa többé partnerét rögeszmék foglyaként. A közönség egyetértett abban, hogy már ezért az elhatározásért érdemes volt megrendezni a párizsi kerékasztalt. A kívánság most már csak egy: az elhatározást tények kövessék.
