Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-26 / 8422. szám

Pesti Hírlap, 1993.febr.22.

munkavállalói érdekeket ténylegesen megjelenítő, sokszínű szakszervezetek és egyéb érdekeket megjelenítő társadalmi szervezetek rendszere, azalatt a meglévő szakszervezetek megegyeztek egymással abban, hogy bármiféle erőfelmérő választás kockázata nélkül inkább békésen felosztják egymás között a ki tudja honnan származó — ld.: SZTK — egykori szakszervezeti vagyont. És ezek után immár egységesen követelték: ide nekem az oroszlánt is — vagyis a társadalombiztosítás tulajdonjogát! Időközben ugyanis a parlament —' naiv jóindulattal — úgy döntött, hogy

1994-ig vissza kell adni a társadalombiztosításnak az egykori államosított és elherdált vagyon egy részét (erről ismét ld.: SZTK!), mintegy 300 milliárd forintot.

A tét tehát megnőtt. Nemcsak az egykori szakszervezeti vagyon, hanem a jövőbeni is bízassék újra csak rájuk.

1992 őszén az IMF által szorongatott kormány a költségvetési törvény, a kétkulcsos ÁFA, a 14 százalékos nyugdíjemelés szakszervezeti támogatása fejft>en, a társadalmi béke fenntartása érdekében kénytelen volt mindezt elfogadni. Beleegyezett nemcsak abba, hogy a meglévő vagyont a szakszervezetek önmaguk közt osszák el, hanem abba is, hogy a társadalombiztosítás önkormányzatát — a' munkaadói oldal delegálása mellett — a szakszervezetek kedvük szerint állíthassák fel. Mivel azonban törvény rendelkezik arról, hogy az önkormányzatok tagjainak mintegy felét közvetlenül kell a biztosítottaknak megválasztani, olyan technikát kellett találni, amely ezzel együtt lehetővé teszi a szakszervezetek kizárólagosságát. És a parlament elé terjesztett választási törvény ezt a technikát tartalmazza, amikor előírja, hogy a megválasztható jelölteket a szakszervezetek jelölik ki. Tehát csak az ő jelöltjeik közül lehet „választani". F.ddig a dolog ismerős: negyven éven át így szavaztunk a HNF jelöltjeire. Ám akkor a hatalom biztosítani tudta, hogy a választók legalább elmenjenek szavazni. Ma ez azért nem menne. Ezért a választási törvény azt is előírja, hogy a választás egyfordulós és a szavazók számától függetlenül érvényes.

Szélső esetben még az is előfordulhat tehát, hogy ha hatvan szakszervezeti funkdonárius önmagát jelöli a két harmincfős listára, és közülük legalább egy veszi a fáradságot és elmegy szavazni — a nép pedig miért menjen el, ha nem is jelölhetett? —, akkor máris hatvanuké tízmillió biztosított pénze és vagyona.

Megértem a kormány szorult helyzetét. Megértem, hogy a stabilitás alapvető társadalmi érdek. Tudom, hogy annak idején ezért kötött paktumot Bethlen és Peyer. De azt is tudom, hogy nem ilyen áron. Az egykori paktumban csak a szociáldemokraták legalitását és a szakszervezetek szervezési szabadságát adták a társadalmi békéért. Pénzt, vagyont — és hatalmat nem! Tudom, hogy mai demokráriánkban a szervezkedésijog nem lehet tétje egy alkunak. Ám úgy érzem, az egykori szakszervezeti vagyon feletti szabad rendelkezés odaadása elég lett volna. A társadalombiztosítási pénzt és vagyont már nem kellett volna odaígérni. És nem is illett volna: ez ugyanis nem a kormány tulajdona.

Mégis megtörtént. Mit tehet ilyen helyzetben az ember, ha egyszerre kormánypárti képviselő és a szodális bizottság elnöke? Azé a bizottságé, amelynek alkotmányos kötelessége ügyelni a társadalombiztosítás jövőjére? Mit tehet az a képviselő, aki orvosként azért hagyta ott betegeit,

mert jobb egészségügyet, tisztességesebb nyugdíjrendszert akart — és ennek zálogát a társadalom tényleges tulajdonában, valódi önkormányzata alatt álló társadalombiztosításban látja?

Megpróbált — a bizottság támogatásával — olyan módosító indítványt tenni a törvénytervezethez, amely legalább a kellő társadalmi támogatottságot megteremtené a választáshoz. És miután nem tudott senkit meggyőzni az előterjesztők közül arról, hogy ne csak a szakszervezetek, hanem — kellő számú támogatóval — bárki más is jelöltet állíthasson, maradt egy másik megoldásnál. Azt javasolta, hogy legalább a választók egynegyedének részvétele kelljen az eredményességhez. Ha ennél kevesebben mennének el szavazni a szakszervezetek jelöltjeire, az jelezné, hogy nem fogadja el őket magáénak a társadalom. Ebben az esetben a következő választásig a meglévő, a parlamenti pártok egyenlő arányú részvételével, tehát nem pártpolitikai alapon választott felügyelő bizottságok látnák d továbbra is a társadalombiztosítás fdügydetét, a vagyon kezdését. Ha a választók fde elmenne szavazni, legyen meg a szakszervezetek akarata: övék az önkormányzat. Ha pedig 25 és 50 százalék közötti a részvétel, akkor is a szakszervezetek adnák az önkormányzatok munkavállalói oldalának kétharmadát, és csak egyharmadát a felügyelőbizottságok, erősítve az új testület legitimitását.

Méltányos javaslatnak tűnt. Olyannira, hogy komoly parlamenti támogatottságra számíthatott.

A szakszervezetek azonban támadásnak ítélték terveik dien, és új tárgyalást kezdtek a törvénytervezet előteijesztőivel, a népjóléti és munkaügyi miniszterrel. F.zen azután sikerült az eredetinél is rosszabb alkut kötni: legyen ugyan egy 20 százalékos részvéldt megkívánó érvényességi határ — hogy a választó legalább azt érezhesse, eldöntheti, hogy áldását adja-e a szakszervezetek jelöltjeire —, ám ha ennyien se mennek el szavazni, akkor a második forduló helyett „szabad a gazda": a szakszervezetek azt delegálnak az önkormányzatokba, akit akarnak.