Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)

1993-02-12 / 8413. szám

Népszabadság, 1993.febr.8. ó miért késik a kisebbségi törvény? Több mint két esztendeje készül a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény. Nyiluánvaló, hogy ez nem csupán másajkú és más etnikumú polgártársaink szá­mára fontos. A kisebbségek egyéni és kollektív jogainak tényleges biztosítása, azonosságuk, kultúrájuk, hagyományaik megőrzése fontos érdeke a magyar többségnek is, mert e kultú­rák semmivel nem pótolható értékekkel gazda­gítják az országot, összekapcsolva hazánkat közvetlen és távolabbi szomszédokkal. Tehát nem „kegyet" gyakorol a többség, nem (csak) számításból, a határon túli magyarok kedvéért tesz jót, amikor a kisebbségi sors hátrányait kedvező jogi és anyagi, lélektani és intézmé­nyes kedvezményekkel próbálja enyhíteni. A hazai nemzetiségek jogegyenlősége, sőt: ami­ben kell, kedvező megkülönböztetése alapérde­ke a demokráciának is. Ebben szerencsére nincs vita az érintettek és az érdekeltek között. A törvény mégis késik, hiszen a konkrét részletek mögött súlyos elvi és gyakorlati különbségek rejlenek. Hogy mi­lyenek, erről kérdeztük Wolfart Jánost, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnökét, Doncsev Tosót, a hazai kisebbségek kerékasz­talának elnökét, valamint Németh Zsolt or­szággyűlési képviselőt, a Fidesz kisebbségpoli­tikai szakértőjét. Wolfart: Lélektani hátrányok, anyagi biztosítékok Wolfart János, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnö­ke szerint a kisebbségi törvény elhúzódása tükrözi azt az ellent­mondásos helyzetet, amelyben a hazai nemzetiségek élnek.- A rendszerváltozás után nem kevés ideig tartott, hogy maguk a nemzeti és etnikai lú­­sebbségek tisztázzák elképzelé­seiket, önmeghatározásuk szer­vezeti és gyakorlati vonatkozá­sait. A kormány legfontosabb kiindulási pontja az volt, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek­kel kapcsolatos minden rendel­kezést velük, az érintettekkel egyeztetve kell meghozni. Alap­elv az is, hog>- senkit nem sza­bad etnikai hovatartozása kivá­lasztásában és megvallásában akadályozni vagy befolyásolni. Magyarországon a nemzeti és etnikai kisebbségek legtöbbje szórványban él, tehát nincsenek nagyobb területek vagy telepü­lések, ahol egy-egy adott ki­sebbség többséget alkotna. A szó szoros értelmében vett terü­leti autonómia ilyenformán nem megoldás, arra azonban min­denképpen szükség van, hogy a kisebbségek működőképes, tényleges önkormányzatot él­vezzenek. A készülő kisebbségi törvény biztosítja azt a jogot, hogy minden egyes nemzeti és etnikai kisebbség létrehozzon egy demokratikusan megválasz­tott országos önkormányzatot. A kulturális és oktatási auto­nómia már olyan terület, ahol a kisebbségi hivatal feladata egy­re inkább az államigazgatás ez­zel kapcsolatos teendőinek összehangolása. A kisebbségi szervezeteket tömörítő kerék­asztal - a törvény előkészítése során a hivatal partnere, Antall József kétszer is találkozott a szervezetek vezetőivel - több­ször szóvá tette a valóságos jogi és anyagi biztosítékok kérdését. Ez azonban már több törvényt érintő terület, amit az önkor­mányzatok, a kulturális és okta­tási intézmények kihagyásával nem lehet rendezni. A törvény-előkészítés elhú­zódásának újabb oka, hogy nem a kisebbségi, hanem a vá­lasztójogi törvénynek kell ren­deznie a nemzeti és etnikai ki­sebbségek parlamenti képvise­letét. A helyi önkormányzat vagy részönkormányzat alkot­mányos garanciája adott, in­kább jogtechnikai kérdéseket kell tisztázni. A legvalószínűbb megoldás az lehet, hogy az adott települési önkormányza­ton belül vagy mellett, külön megválasztva jön létre a ki­sebbségi autonómia helyi testü­leté. Wolfart szerint a jogi és törvé­nyes keretek kitöltésekor na­gyon fontos a társadalmi és lé­lektani hátrányok leküzdése. Több magyarországi kisebbség­nek az elmúlt évtizedekben „ta­nácsos” volt „visszafogottnak” lennie. A hazai németséget 1945 után kollektív megbélyegzés ér­te. A Rákosi-korszak Jugoszlá­via-ellenes politikája kihatott a délszláv csoportokra. A romá­nok, szlovákok esetében is lé­nyeges hangsúlyozni - s ezt a hi­vatal, maga Wolfart is gyakran megteszi -, hogy a szomszédban élő magyar kisebbségek helyze­te, az országok viszonyának problémái miatt a hazai kisebb­ségeket nem érheti hátrány. A hazai zsidóságnak csak egy kis része igényli, hogy etnikai ki­sebbségként szerveződjék. Még összetettebb a helyzet a cigány­ság esetében. A kormány - a sza­bad identitásválasztás elvéből kiindulva - természetesnek tart­ja és elfogadja kettős kötődését' is. A lényeg az, hogy sem az erő­szakolt asszimilációt, sem pedig a mesterséges „kisebbséggyár­tást” nem lehet elfogadni. A po­zitív megkülönböztetésnek az a célja, hogy a kisebbségi lét hát­rányait, nehézségeit ellensúlyoz­va minden érintett megőrizhesse és fejleszthesse nyelvi, művelő­dési és kulturális örökségét. Wolfart a kisebbségpolitika egyik legfontosabb eredményé­nek tartja a nemzetiségi sajtó fejlődését. Sokkal több lap, rá­dió- és tévéműsor van most, mint akár két évvel ezelőtt. Ez meghatározó lehet több hazai nemzetiség számára, hiszen az egyik legnagyobb problémájuk a saját értelmiség hiánya vágy­­gyengesége. Hosszabb ideig tart viszont a nemzetiségi oktatási hálózat kiépítése - ebben is na­gyon különböznek az igények. Wolfart szerint a hazai ki­sebbségek esetében a legna­gyobb igény nem a saját, külön, kizárólag anyanyelvű oktatási hálózat, hanem a kétnyelvű óvodák és iskolák iránt van. Mindenesetre a kormány törek­vése az, hogy biztosítsa a kol­lektív nyelvhasználat jogát az oktatásban és a közigazgatás­ban egyaránt. A német kisebbséghez tartozó elnök kiemelte, hogy a hivatal­ban a legtöbb kisebbség „képvi­selteti” magát, hiszen a munka- 1 társak zöme maga is valamelyik nemzetiség tagja. Wolfart fon­tosnak tartja, hogy a hivatal - a kormány nevében - állandóan és szakszerűen működő intéz­ményként partnere legyen a ki­sebbségi szervezeteknek és a magyar közvéleménynek egy­aránt.

Next

/
Thumbnails
Contents