Hungary Today Media News and Features Digest Press Survey, 1993. február (8406-8422. szám)
1993-02-08 / 8410. szám
Váradi Júlia: természetesen politikai harcról van szó, ez mindannyiunk számára világos „Mit lehet erre mondani?” Magyar Hírlap, 1993.febr.3. 47 A rádió leköszönő elnökével, valamint Dörnbach Alajos parlamenti alelnökkel, Lengy el László politológussal és Váradi Júlia ismert rádiós újságíróval, akik mindny ájan fontosnak tartották, hogy jelen legyenek, amikor Gombár Csabát kollégái örökös tiszteletbeli rádióssá fogadták, arról beszélgettünk; ténylegesen egy korszak végét hozza-e a kormány sikeresnek látszó offenzívája a médiumok ellen. Váradi Júlia: az embernek nem kell körkörös védelemre berendezkednie addig, amíg nem lőnek mindenhonnan. De azt egészen pontosan tudnia kell, hol az a határ, amin túl nem vállalkozhat arra, hogy munkája érdekében kompromisszumot kössön. Hol az a pont, amin túl megalázhatják, olyan helyzetekbe kerülhet, amelyekkel nem tud — vagy nem akar — megbirkózni. Erről sokat beszélgettünk mostanában egymással, és nyilván megpróbálunk szolidaritást vállalni, amíg lehet ebben a szomorú állapotban, de mindenki csak a saját nevében nyilatkozhat. A rádió a miénk. Abban az értelemben a hallgatóé és az enyém, hogy húsz éve dolgozom, és soha egy pillanatra nem kellett feltételeznem, hogy esetleg ne lenne szükség a munkámra. Biztosan csináltam rossz műsort is, ezzel együtt sokat megtanultam ebből a szakmából. A visszajelzésekből pedig gondolhatom bátran, hogy olyasmit csinálok, amire a hallgatónak szüksége van. Éppen ezért nekem nincs ki ellen harcolnom. Legfeljebb másoknak van ellenem harcolnivalójuk, és majd ha nyíltan is szólnak nekem, akkor én megmondom, hajlandó vagyok-e egy ilyen harcról egyáltalán beszélni. Természetesen politikai harcról van szó, ez mindannyiunk számára régóta világos. De én egyetlen dologért vagyok hajlandó harcolni, ha ez a kifejezés egyáltalán itt alkalmazható, azért, hogy ugyanúgy készíthessem a műsoraimat, mint eddig, hogy ezekén magam vállalhassam a felelősséget, ne kelljen elszámolnom és beszámolnom olyan feletteseknek, akik ahhoz, amit én csinálok, nem értenek. Ebben a helyzetben tényleg mindenféle újságírói tevékenység politikai töltésű. Foglalkozzék kultúrával, egészségüggyel, bármivel. Magamat nem tartom politikai újságírónak, talán egyes riportjaimtól eltekintve. A kultúrának viszont — sajnos — nagyon sok köze van ma a politikához, és úgy tűnik, egyre több lesz. Erről nem tehetnek a kultúrával foglalkozók, de nem zárkózunk el anól, hogy ez politikának neveztessék. Az, hogy hogyan kezelnek, az ő dolguk. Hogy mit csinálok, az az én dolgom. Módszereikkel nem tudok mit kezdeni, és nincsenek is erre irányuló ambícióim. Konkrétumokkal, a véleményünkkel soha nem vitatkoztak ellenfeleink, hanem mindig a saját maguk által leírt, elképzelt „rosszal”, gonosszal. Korábban még lehetett volna beszélgetni; mi próbálkoztunk is ezzel, de visszautasítottak minket. Mára, azt hiszem, sajnos késő. Mindenesetre tény: abban az új elképzelésben, amit most már írásos formájában is ismerek, komoly veszélyét látom annak, hogy nem fogok tudni úgy dolgozni, ahogyan szeretnék. De felismerem a pillanaiot, amikor azt kell mondanom; köszönöm szépen, ezt már nem kérem.'
