Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-23 / 8245. szám
Népszabadság, 1992.ápr.18 Hitbeli infláció ______ , ^■'ii • . l'l'i! Nem csekély bátorságra, netán fantasztikus humorérzékre vall, hogy az elmúlt hét végén rendezett második MDF gazdasági konferenciának a Stabilizáció után címet találta ki valaki. E jelmondat alatt hangzottak el a hajdani balatonfüredi SZOT-szállóban az egyébként valóban színvonalas és szakmailag korrekt előadások, miközben 1038 öncsődbejelentés érkezett a Fővárosi Bírósághoz 908 felszámolási eljárás kíséretében, mintegy csatlakozva a pillanatnyilag folyamatban lévő 2045 felszámolási hercehurcához. Mindehhez szerény adalékként még oda lehetne biggyeszteni: a költségvetés első negyedévi, tervezett hiánya 36 milliárd helyett 46^8 milliárd forint, ami éves szinten a kormány számított 70 milliárdjával szemben 100-120 milliárd forint lesz. De hát itt is lehet optimistának maradni, hiszen a pénzügyminiszter szerint az állami kintlevőség 200 milliárd forint. Be kell szedni a törvény adta lehetőség keretein belül a vámokat, adókat - az APEH-nek 55-60 milliárddal tartoznak a gazdálkodók, a társadalombiztosításnak is mintegy hatvannal, a vám- és pénzügyőrségnek több mint százzal és máris egészen másképpen fest a helyzet. * A helyzetet sokan és sokféleképpen festik le. Az ország legkülönbözőbb helyein tartott vitaesteken, pártrendezvényeken, vállalkozói fórumokon, újságíró-olvasó találkozókon szinte annyi fajta Magyarország jelenik meg, ahány előadó fellép. A Magyar Demokrata Fórum második gazdasági konferenciája előtt alig egy héttel, Pápán a vállalkozók fejtették ki: az ő bajuk nem az, hogy a kormány vállalkozásellenes. politikát folytat, hahem az, hogy gazdaságelleneset. Nem a vállalkozók lehetetlenülnek csak el, hanem az egész gazdaság. Alig hetven kilométerrel távolabb, egy hét múlva, az ipari és kereskedelmi miniszter arról beszélt, hogy az év második felében nulla és két százalék közötti növekedés várható; a magyar gazdaság ezek szerint túljutott a holtponton. Magyarországon infláció van, és - úgy vélem - ez az ország legnagyobb baja. Hosszú-hosszú ideje tart ez az inflálódási folyamat, s minden gondunkat megelőzi, mintegy szintetizálja is. Az infláción pedig nem csupán azt, vagy nem elsősorban azt értem, hogy mennyit ér a forint, mennyit veszített értékéből, milyen nagyságú az inflációs ráta. Milyen számokkal, adatokkal és ígéretekkel lehet újból és újból előrukkolni. Az értékvesztés, a saját és a társadalmi lehetősegeinkbe vetett bizalom, a jövő iránti reményke.!! •. dés leértékelődése jelenti az igazi inflációs veszélyt. A mai magyar hatalmi és politikai elitből mindmáig hiányzik annak felismerése, hogy kormánykoalíciónak és ellenzéknek egyaránt a legnagyobb felelőssége: ne hagyja elértéktelenedni a rendszerváltozásból adódó lélektani muníciókat. Bár ezek máris vészesen veszendőben vannak. A közgondolkodás és a közhangulat, a kormánykoalíció és ellenzék sok esetben kíméletlen, kultúrálatlan és helyenként öncélú politikai vitáinak örvényében sodródik egyre mélyebbre, darabokra tört freskókon lát Magyarország- és jövőképszegmenseket, miközben egyik oldalról rózsaszín holnapot és holnaputánt ígérnek, másik részről pedig apokaliptikus összeomlást prognosztizálnak. Költői túlzással mondva: tombol az infláció, a szavak, a politikai programok, az előrejelzések, a változásban, és a sorsok jobbrafordulásában bízó hitek elértéktelenedése. Ha így haladunk, lassan-lassan megkérdőjeleződik a rendszerváltozás mibenléte, és egészen furcsa - a társadalmi közgondolkodás tengelye körüli dupla csavarral -, hamis nosztalgiával felértékelődik a múlt, a letűnt rendszer, amely legalább a mindennapok biztonságát, a létezés fennmaradásának elemi feltételeit szavatolta. * A mai inflálódási folyamat legfőbb forrásvidéke éppen e múlt. Ha azok a mondatok, amelyek Balatonfüreden a Kádár-rendszer gazdaságpolitikájával kapcsolatban hangzottak el, helyet kaptak volna az MDF választási kampányában, lehet, hogy néhány százalékkal csökkentették volna a leadott szavazatok arányát, de nem indítottak volna el inflálódási láncreakciót. A Magyar Demokrata Fórum második gazdasági konferenciáján Szabó Tamás tárca nélküli miniszter mérföldkőnek nevezte az 1968-as gazdasági reformot, az akkori új mechanizmust, amely - mint mondotta - a lenetőségek szerint eltávolította a gazdaság szféráját a politikától es az. államigazgatástól. Mellesleg, mintegy a privatizáció előfutáraként említette a hatvanas évek háztájigazdaság-politikáját és a kereskedelemben bevezetett gyakorlatot, amikor a vendéglátásban tízezrek ismerkedhettek meg a vállalkozás fogalmával és hétköznapi buktatóival. Ez a kijelentés nem kevesebbet mond, minthogy az ország lakossága visszakapta a múltjából a ma hivatalos politikától azt a szeletet, amelyre büszke lehet. Továbbgondolva: egykét mondat erejéig helyreállt a folytonosság. Még tovább folytatva a gondolatsort: a letűnt rendszer önmaga legitimációs buktatói és a külső nemzetközi tényezők kényszerétől vezérelve is, megpróbált alkalmazkodni a gazdasági racionalitás követelményeihez. Ez, saját és nemzetközi korlátái miatt, csak részlegesen és ellentmondásosan sikerülhetett. Az ellentmondások egyik, máig ható öröksége a felhalmozott államadósság. A leváltott rendszer politikai és gazdasági alaptétele az úgynevezett létező szocializmuson belül nem lehetett más, minthogy: a rendszer mindig jó volt, de a sok jó után még jobban fog működni. A rendszerváltozás kimondhatta: az alapvetően rossz rendszer után egy másfajta, jobb rendszer fog működni. E kijelentésből két fontos elem maradt ki. Az egyik: ez a jobb rendszer
