Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)
1992-04-08 / 8238. szám
Magyar Hírlap, 1992.ápr.4. — A törvények (lehetőségek) ismeretének hiánya vagy téves interpretálásának esetével állnánk tehát szemben! — A demokrácia, illetve az államigazgatás eltérő játékszabályainak félreismerésével. Itt van például a kétharmados törvények ügye, amely már önmagában is abszurd, és másutt jószerével ismeretlen. Ez előhívja a kényszeredett konszenzus szükségét. Általában nem jó, ha az ellenzék annyira fél a kormány hatalmának kiterjesztésétől, hogy végül is a kormányzást magát akadályozza meg. — Tehát nem lenne alapja azoknak a megjegyzéseknek, amelyek a hatalom arroganciájáról beszélnek? — Dehogy nem. Minden hatalom arrogáns. S ráadásul a kormány gyakran követ el stílushibákat, és ezzel olajat önt a tűzre, de ez csak a dolog egyik oldala. A másik az, hogy egy kormány csak akkor kormányozhat, ha rendelkezik az ehhez szükséges eszközökkel. — Tehát ha a hatalom birtokában van. De mi a teendő akkor, ha úgy tűnik, hogy ezzel a hatalommal visszaél? — Egyrészt hatalma más hatalmak által korlátozott. Másrészt az ellenzéknek megvannak az eszközei, hogy zajt csapjon, kellemetlenkedjen és tiltakozzék. De önnek igaza van abban, hogy’ mindig mérlegre kell tenni, hogy a kormány működéséhez szükséges intézkedésekről van-e szó, vagy magának a demokráciának az egyes intézmények számára törvényekben biztosí• tott autonómiájának veszélyeztetéséről. A kettő döntő mértékben különbözik. — Nem szimptomatikus-e, hogy ezek a viták akkor erősödnek fel, amikor az egyes pártok válságba kerülnek, vagy legalábbis megosztottá válnak? — Dehogynem. És érthető, mert egy-egy politikai csoportosulás egységét is legkönnyebben az ellenségképzés mechanizmusával lehet megteremteni. Negatív programot egy démonizált ellenfél megalkotásával mindig könnyebb megteremteni, mint pozitív programot állítani — különösen, ha magán a párton belül sem világosak és egyértelműek a célok. — Mi az oka annak, hogy maguk a pártok nem az alakuláskor, hanem később kerültek szembe belső problémákkal — ami aztán az iménti gondolatmenet értelmében felerősíti a pártközi politikai vitákat? — Mai pártjaink igen különböző embereket fogtak egybe. A tagság egyik vagy másik része egy idő után ráébredt, hogy nem azt akarta, amit kap. A pártvezetés számira ez csapdahelyzet. Ha megszabadulnának a i nem kívánt tagságtól, meggyengítenék magukat. Ha megtartják őket, akkor fennáll a bénultság vagy a pártszakadás veszélye. Úgy tűnik, hogy a párton belüli differenciák nagyobbak, mint a pártok közöttiek. Ilyen értelemben a pártok felerősödő hangereje összefüggésben van belső bajaikkal. Nehézségeik abból is adódnak, hogy az aktivisták közül minden oldalon sokan elmentek az egyet nem értők közül, nemcsak vezető funkcionáriusokat értek ezen, de vidéki értelmiségieket, tanárokat, orvosokat stb. A maradó aktivisták pedig inkább az indulatvezérelte szélsőségesek. Most az ő hangjukat halljuk itt is, ott is. — De hát nem tűnik-e fel a pártvezetőknek: a kormányon lévőknek és ' egyes ellenzékieknek is, hogy ez a hangulat tömegindulatokat gerjeszt, lásd március 15-e? — Őszintén szólva engem megnyugtat, hogy ez az indulat mindössze egy-kétezer embert mozgatott meg. Természetesen nem akarom elbagatellizálni a problémát, ismerem a tényeket, mégis azt mondom, hogy a magyar politika súly-I pontja nem itt keresendő. Hiba lenne, ha csak erről beszélnénk. — De hát Weimar leépülése is néhány száz rendbontóval kezdődött... — A weimari demokrácia 1 összeomlása nem azért következett be, mert ilyen szélsőségek voltak — ilyenek szoktak lenni és vannak is mindenfelé —, hanem azért, mert a demokratikus intézmények nem voltak képesek a válságkérdéseket kezelni. (Versailles-sokk, gazdasági válság, munkanélküliség stb.) Pontosan ezért gondolom én, hogy a magyar politika súlypontját a gazdasági és társadalmi feszültségek megoldására kellene helyezni. Végső elemzésben ezek rendezetlensége nyit teret a szélsőségek eluralkodásának. Nem tüneti kezelést kell alkalmazni: az alapproblémákat kell megoldani. ' — Itt egy önmagába visszatérő kört látok, hiszen éppen az ügyek megoldatlansága gerjeszti a szélsőségeket, és a marginális elemek hangoskodása nehezíti meg a konszenzust az alapkérdésekben. Lásd: felelősségre vonós, történelmi igazságtétel, jóvátétel. — Ezek valóban megoldatlan ügyek, és bármily nehéz kimondani, közmegelégedésre valószínűleg í megoldhatatlanok is. Mert kompj lex ügyek, morális, anyagi, igazság! szolgáltatási vetülettel, és alig hi■ szem, hogy mindenki számára kielégítően rendezhetők. Ezt a traumát még sokáig fogja hordozni a társadalom. — Nehezen tudom elfogadni a választ, mert véleményem szerint éppen ez a trauma, mindenekelőtt a ki nem elégített igazságérzet szítja a veszélyes indulatokat, amelyek a politikai szekerek elé foghatók. Lám, a , T1B ügye is kicsúszott a józanabbak j kezéből! — A problémák megoldására I több kísérlet is történt (Zétényitörvény, rehabilitációs törvény), ezek azonban nem hozták meg a kívánt eredményt, vagy el sem jutottak a tárgyalásig. Épp erre mondom, hogy gyógyítatlan sebekkel kell együtt élnünk. Emellett azonban azokra a kérdésekre kellene a politikai pártoknak koncentrálni, amelyek legalább annyira sürgősek, de megoldhatók. Egymillió munkanélkülivel nem tudunk együtt élni. Csődből kilábalni nem tudó válla; latok ezreivel sem. Csak ismételni 1 tudom: a politikának meg kell ta- I lálni a preferálandó kulcskérdése| két. Én ezeknek a mai egészségtelen vitáknak legnagyobb veszélyét' éppen abban látom, hogy elterelik a figyelmet az alapproblémákról. Talán ezért is születnek? A tanácstalanságból eredő pótcselekvésként?
