Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)

1992-04-08 / 8238. szám

Magyar Hírlap, 1992.ápr.4.

29

Schlett Istvánnal beszélget Lukácsy András

Hisztéria vagy tanácstalanság?

Az utóbbi hónapokban érzékelhetően megnőtt a politikai viták hangereje. A kormányzó és ellenzéki pártok jószerével . csak á rendszerváltás előtt és alatt, a közős ellenféllel szemben

mutattak eszmei találkozási pontokat; azóta nemhogy egy potenciálú nagylcoalídó, de a különböző szintű taktikai egyezmények is ködbe vesztek, s az egymással szemben alkalmazott tónus a múló idővel egyre hisztérikusabbá válik. Ez önmagában lehetne csak külsőség, ha nem társulna a konkrét lépések és ellenlépések tárgyi jelenlétével és hevességével; egyre többször hallunk a „hatalom arroganciájáról” és az ellenzék hajthatatlanságáról, s egymást érik a becsületsértés határát súroló nyilatkozatok, a botrányba fúló ügyek. Mindez persze belefér egy „gyakorló demokrácia" politikai ügyvitelébe — nálunk azonban, ahol még mindig fennáll a különböző előjelű anarchiák veszélye, talán valóban inkább a nyugodt erő felmutatására volna szükség.

— Egy olasz parlamenti összecsapás vagy francia politikai napilapkommentár olvastán bőven találkozunk hasonlóan heves vitastílussal. Csakhogy ezek valóban bejáratott rendszerek, míg mi a rendszerváltás eddigi sikereit és további eredményeit kockáztatjuk az ellenfelek nyilvános, nemzetközi színtérre is elható lejáratásával. Nem intene-e bizonyos önmérsékletre ez a tény, vagyis a tét nagysága’

— Egy jó üzemmenetű demokráciában, amely bejáratott intézményekkel rendelkezik, a politikai élet teherbírása valóban nagyobb. Az ön kérdése tehát teljességgel jogos. És mégis, néha az az érzésem, hogy a politikai berendezkedésünkre leselkedő^ veszélyeket eltúlozzák.

— Úgy értsem ezt: nem tan attól, hogy ezek a pártcsatározások utat nyithatnak valamiféle anarchiának’

— Ez teoretikusan lehetséges. Szokták is mondani, hogy az ország weimarizálódik. Elméletben elképzelhető egy szélsőjobboldali s ugyanakkor egy szélsőbal veszély is. Továbbmegyek: egyfajta dél-amerikanizálódás is, vagyis egy új autoritárius berendezkedés. Mondom, elméletileg. A gyakorlatban ettől nemigen félek. Ez nem struccpolitika; én is itt élek, és látom a folyamatokat. De amikor Bibó azt mondja, hogy demokratának lenni annyi, mint nem félni, akkor ebbe az is beleértődik, hogy egy demokratának kellő önbizalma van, bízik a demokratikus intézményekben, és nem hiszi, hogy ezeket az intézményeket antidemokratikus módszerekkel kell védelmezni.

— Álljunk meg itt egy pillanatra! Nekem ugyanis az a benyomásom, hogy a stílus gorombulása éppen az önbizalom hiányát jelzi ■..

— Megint igaza van. A gyerek fél a sötétben, és fütyül. Én a szó bibéi értelmében vett nyugodt magabiztosságot hiányolom mindkét oldalon. Ugyanakkor megismétlem: nem látom olyan nagy veszélyben Magyarországon a demokráciát, hogy védelmében rendkívüli eszközöket kellene igénybe venni.

— Márpedig találkozunk sajátságos eszközökkel. De maradjunk most csak a hangerőnél. A kölcsönös vádaskodásnál.

— Ez egy paranoiás állapot. Hogy ugyanis a politikai ellenfelet nem a kijelentései, hanem a mögötte sejtett szándékok alapján ítéljük meg. Végül is ez a paranoia természetrajza: a tévesen feltételezett szándékok kinagyítása. Ezen a ponton válnak a viták kezelhetetlenné, mert szándékokról nem lehet szavazni. Konkrét alternatívákról igen, döntésekről igen, mögöttes elképzelésekről nem. Ha az aktuális politikai vitákra gondolok, minden oldalról ezt látom, a részproblémák felnagyítását. Miért lesz a magyar feltámadás kulcskérdése a tévéelnök személye? Vagy: az állandó hisztéria afölött, hogy a kormány növeli a hatalmát. Hányszor került elő ez a föltételezés a parlamentben, például a vagyonügynökség, a tulajdonosi részvénytársaságok ügye, vagy éppen a rádió- és tévévezetés kérdéskörében? Az, hogy a kormány növelni akarja a hatalmát, természetes dolog. Az is, hogy a mindenkori ellenzék korlátozni akarja. De az már nem, hogy folyamatosan kétségbe vonják a végrehajtó hatalom önállóságát, hogy a végrehajtás eszközeit elvitatják a kormánytól.

| — De hát olykor ennél többről is

. szó van. A bíróság esetében például az alkotmányos demokrácia alapkérdéséről: a hatalom megosztásáról.

— Az igazságszolgáltatásnak van egy technikai része, amely az államigazgatáshoz tartozik. Az intézmény tehát kettéválik. Adva van az ítéleteket hozó független bíróság, másfelől az igazságszolgáltatás államigazgatási oldala. Az erre vonatkozó törvényt kilencvenszázalékos többséggel szavazta meg a parlament. A bírósági elnökök kinevezésére az államigazgatás szabályai a mérvadóak. Ez tehát nem érinti a bírói függetlenséget. Itt inkább egy másik probléma tisztázandó: a bírói testület (és általában a testületek) autonómiája, s ennek az autonómiának a határai — másfelől a hierarchia elve. Ezen a ponton a vita elcsúszott, mert arról folyt, hogy a végrehajtó hatalom maga alá gyűri-e a bírói hatalmat, holott — legalábbis az én olvasatomban — a vita tárgya az autonómia elvének és a hierarchia elvének ütközése. A vita elcsúszása ismét a paranoiás gondolkodásmódra utal; a hatalom számára azért fontos a kinevezés kérdése, vélik egyesek, mert hatalmat akar a bíróság fölött. Pontosan ugyanez a probléma jött elő más esetekben is, például az iskolaigazgatók választásának vagy kinevezésének tárgyában. Az persze egy más kérdés, hogy a testületekkel szembeni arrogancia igazán okos dolog-e. Hogy nem kellene-e elegánsabban kezelni az ilyen ügyeket, hisz végül is a testületnek és a kinevezőnek együtt kell dolgoznia. Hogy a kérdés milyen könnyen megoldható, egy példán tudom bemutatni. Portugáliában az egyetemi rektorok választása vagy kinevezése volt a tét. És olyan megoldás született, hogy az autonóm egyetemi tanács négy jelöltet köteles állítani, a miniszterelnök ezek közül nevezheti ki valamelyiket, ám a szavazati arány nem köti meg a kezét. így is lehet tehát; a testület nem veszi el i a miniszter tényleges kinevezési jogát, de korlátozza, rászorítja véleménye figyelembe vételére.