Hungarian Press Survey, 1992. április (8233-8249. szám)

1992-04-06 / 8236. szám

Magyar IJCüizet, 1992.ápr.1.

keleti országok termelőit a szükség, de az sem ismert, hogy mit tartalmaz valójában a rendtartási törvény, ugyanis az még nem létezik.

Hogy még mit hozhat (vihet) az új monopólium? Lipák László újabb példával, ahogy ő elnevezte, a margarin-csiki-csukival bizonygatja, hogy az üzletnek csak egy nyertese lehet.

Jelenleg - magyarázza - az importmargarin vámmal sújtott, emiatt a boltban a külföldi termék ára magasabb a magyarénál. Ha marad a vám, de egy kézben összpontosul a hazai margaringyártás, a monopolszervezet bátran árat emelhet. És ez érvényes az étolajra is. Ha viszont eltörlik az importot fékező vámot, szabadon bejöhet a külföldi margarin; és bizonyára az a világcég szállít majd Magyarországra, amelyik Európában az egyik legnagyobb forgalmazó s amelyet üzleti szálak kötnek hozzánk: valamely Femzzi-érdekeltség. És ha nő az import, nyílván kevesebb kell az itthon előállítottból, vagyis csökkentendő az alapanyag-termelő terület.

Az agrár szakember okfejtésének némiképp ellentmond viszont az a tény, hogy a hazai margaringyártás többségi tulajdosa nem a Feruzzi, hanem az Unilever, ám ezt nyugtázva arról sem szabad megfeledkezni, hogy a két vállalatbirodalom szoros üzleti kapcsolatban áll egymással, másrészt, hogy ennek az üzletágnak a meghatározó szereplője az, aki az olajtermelést uralja, ez pedig az olasz konszern.

Az ÁVÜ március 3-án tartott sajtótájékoztatóján - itt ismertették az üzlet részleteit - elhangzott: „ A monopolhelyzettel való visszaélés elkerülésére, a verseny erősítésére hamarosan megszűnik az importmargarin vámja. Nem indokolt ugyanis a hazai termék védelme, a privatizáció révén külföldi tulajdonba került cégnek nem kívánnak előnyt nyújtani a külföldi termékekkel szemben."

Sőt - állították az üzletet pártoló szakemberek - a magyar margarin továbbra is sokkal olcsóbban állítható elő, mint az import, és a vevő sem azért áldozott, fektetett be sok pénzt, hogy a hazai üzemeket felszámolja. Ha tényleg így gondolják, megnyugodhatunk, ha viszont nem...

Az senki előtt nem volt kétséges, hogy monopóliumból monopólium született, amit az is alátámaszt, hogy az NMV eladását megelőzően az AVÜ a Gazdasági Versenyhivatalhoz fordult. A szabályok szerint ugyanis ha egy tevékenység a piac 30 százalékát lefedi, a tulajdonrész megszerzéséhez a versenyhivatal külön engedélye szükséges. A tisztességes gazdasági magatartás felett őrködő főhatóság azonban nem ítélte veszélyt hordozónak a privatizálás eme változatát.

Az NMV privatizálása, egy tőkeerős cég bevonása azt is jelenti - állítják az ÁVÜ illetékesei -, hogy 4-5 éven belül 40-50 millió dollár fordítható műszaki fejlesztésre, ami nélkül a magyar növényolajipar elsorvadna, mert elvesztené exportpiacait. A hazai termelés kétharmada döntően nyersolaj formájában kerül kivitelre, ám e tőzsdecikk ára tartósan alacsony és emelkedése sem várható. A Feruzzicsoport azért ígér fejlesztést, hogy növelni tudja a könnyebben és drágábban eladható, tőzsdei jegyzéstől nem függő finomított és palackozott étolaj mennyiségét és exportját. Emellett azt is tervezik - ígérték hogy a jelenleg 35 ezer tonna étolaj belföldi értékesítését 40 ezer tonnára, a 7 ezer tonnányi sütő- és édesipari zsiradék termelését pedig 15-20 ezer tonnára bővítik. Ezek a lépések - ha tényleg megtörténnek - stabüizálhatják a magyar termelők helyzetét; megnyugodhatnak a gazdaságokban. Ám a Feruzzi-elképzelések között van kellemetlenebb intézkedéstervezet is: várhatóan a gyáregységekben 4-5 év alatt mintegy 40 százalékos létszámcsökkentésre fog sor kerülni. (Jelenleg körülbelül 3 ezer embernek ad kenyeret az NMV.)

A vételárat üzleti titokként kezelik az érdekeltek. Az olasz gazdasági sajtóban 300 milliárd lírás - 250 millió doiTáros - üzletről írtak, itthon viszont csak 100 millió dollár körüli eladási árat gyanítanak. Valószínűleg ez állhat az igazsághoz közelebb, hiszen az rt.-vé alakulásakor az NMV alaptőkéje 6,9 milliárd forint volt.

Lipák László azonban makacsul kitart amellett, hogy az állam nagyon olcsón -100 millió dollár - adta el az NMV-t. Mert - szerinte - a külföldi befektetőt 20 százalékos kedvezmény illett meg, vagyis rögtön 20 millió dollárt leírhat a vételárból. Továbbá: az új tulajdonos is megkapja az 10 százalék exportszubvenciót a kiszállított nyers- és étolajra, illetve a darára, ami évi 10 millió dolláros többletbevételt jelent, de amit valójában az állampolgárok finanszíroznak. Az idén végrehajtott átvételiár-csökkentés - átszámítva - legalább 18 millió dollár pluszbevételt hoz a cégnek, amit viszont közvetlenül a termelők zsebéből vesznek ki. És ha a kivitelhez adott állami támogatás, illetve az alacsony felvásárlási árból származó bevétel összegét két évre előre összeadjuk, kiderül, hogy a 100 millió dolláros befektetés 3-4 év alatt megtérül. De a számlát mi, Magyarország állja!

Ki döntött?

Az nem állítható, hogy mindezt jól tudja a termelők érdekeit képviselő választmány elnöke, lehet hogy nagyot téved mind a kedvezmény, mind az exportszubvenciót illetően, ám ezekről a kérdésekről ez idáig ő sem kapott pontos, az ügylet részleteit is tisztázó felvilágosítást. Ez is üzleti titok?

Nem sokkal világosabb a magyar privatizációs ajánlat sorsa sem, ugyanis volt hazai vásárlási szándék is. Lipák László állítja: a kiírásnak megfelelő formában és hatáidőn belül megküldték - a termelőkből és a Mentor kisszövetkezetből álló csoport - azt a módosított pályázatot is, melyben egymilliárd forintos vételárat i ajánlottak. Igaz, teszi hozzá, ebből 600 ■ millió forintot tett volna ki a káipótlá: si jegy, ám fizettek volna terménnyel,

• de kézpénzzel is. Ez utóbbi feltétel telí jesítésére a Mentor - külföldi befektet tőket bevonva - vállalkozott. Kétségtelen az is, hogy mi az eladást nem egy menetben, hanem két évre elhúzva képzeltük el, mivel a kárpótlási jegy egyelőre csak állami ígérvény. De, és ez a legfájdalmasabb, senki nem ült le velünk - magyar a magyarral - tárgyalni, áttekinteni, hogy mi mit is akarunk; az újságokból értesültünk a döntésről. A mai napig homályos előttünk, hogy valójában ki vagy kik nyomták a jóváhagyó pecsétet a szerződésre: az ÁVÜ igazgatótanácsa, mely hivatott egy ilyen horderejű üzlet megkötésére, vagy csak egy-két személy határozott? Kérdeztük, de nem kaptunk választ, a hallgatás pedig újabb kételyeket ébreszt bennünk az ügylet tisztaságát illetően, vagy más-i képp kérdezve: vajon ez az üzlet tényleg a nemzeti érdeket szolgálja?

Ki fog derülni ez is, mint ahogy a I magyar befektetői ajánlatról is tudni

* már: sokkal kedvezőtlenebb volt az olasznál, az egymilliárd forinttal a

. i termelők csak 8,2 százalékos tulajdoni hányadot szerezhettek volna meg.

Ez a hivatalos közlés sem nyugtatta meg a termelőket. Vizsgálatot követelnek annak ttsztázására, hogy törvényes volt-e a privatizációs eljárás, s kezdeményezik, hogy az ÁVÜ az üzlet részleteit - az üzleti titkok felfedése nélkül - tárja a közvélemény elé. De, és ez friss hír, parlamenti képviselőket is fel kívánnak kérni az igazság kiderítésében való közreműködésre.

(Nem kell viszont kideríteni: az NMV megvásárlásával a Feruzzi-csoport a világ hatodik legnagyobb élelmiszer-ipari konszernévé vált; itthon már ő ellenőrzi, három cukorgyár megvásárlása után, a cukortermelés 40 százalékát, de érdekelt a takarmánytemnelésben, s hamarosan érdekelt lesz a keményítőgyártásban is.)

Horváth T,. István