Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-03 / 8213. szám
Népszava, 1992.febr.29 10 nél tovább halogatjuk a pri- • vatizációt, annál keservesebb lesz. A szerkezetváltást sem lehet az állami tulajdon alapján megoldaná. Az a szakértőgárda, ahová én is tartozom, egyfolytában növelte az állami szektorban a vállalati önállóságot, és vártuk, hogy jön a piac és jön a verseny. De nem jött, mert nem volt valódi tulajdonos, és ami mindenkié, az senkié. Nyilvánvaló, hogy egy valóban kommunista kormány a nemzetgazdaság döntő többségében nem privatizálhat, de sajnos — ha nem a szavakat, hanem a tetteket nézzük — most eem tapasztalok különösebb mekiveselkedést. Például, a némileg eltúlzott kiárusítási, elkótyavetyélési vádak mögött elég széles társadalmi csoportok ösztönös külföldi működőtöké- és általában kapitalizmusellenessége húzódik meg. Ebből pedig az a szándék következik, hogy csökkentsék a korábban a pártállammal szemben kivívott vállalati önállóságot, és ismét az államapparátus kezében koncentrálják a tulajdonosi jogokat. Miért érzed eltúlzottnak ezeket az elkótyavetyélési vádakat? — Mert az ország hangos ugyan a tiltakozástól, de a külföldi tőkének, sajnos, csak a nemzeti vagyon elenyészően kis részében vannak pozíciói, és ha nem adjuk el akár nagyon olcsón is a lerobbant vállalatokat, akkor két év múlva még kevesebbet érnek; nincs pénzünk a feljavításukra. 1 Ez azonban csak az érem egyik oldala. Másik oldalról egy polgári kormánynak természetes törekvése, hogy növelje a magántulajdon körét, különösen, ha a költségvetési hiány és az óriási államadósság is efelé szorítja. Ez magyarázza a kormányzat kétlelkűségét a privatizációban. Voltaképpen onnan kanyarodtunk ide — a szakszervezetek orvén —, hogy a gyöngéket persze védelmezni kell, de ha ez a védelem odáig terjed, hogy elodázza az elkerülhetetlen strukturális változásokat, akkor az már az ország érdeke ellen való. IVem a Lánchídon: a Lánchíd presszóban Arra célzok, hogy a szakszervezet vezetése bizony akadályozta azt, amit mi gazdasági reformnak hívtunk, amelynek csökevényes végrehajtásával is kedvezőbb helyzetbe kerültünk a volt szocialista országok bármelyikénél. Ami a jövőt illeti, a munkaadók, munkavállalók, kormány klasszikus háromszöge és az erős munkavállalói érdekképviselet szervesen hozzá tartozik egy modern piacgazdaság működéséhez. Nagy fantáziát látok a szakszervezeti alapítványok, vállalatok, bankok, biztosítóintézetek kialakításában is. Most olyan a szituáció, hogy e törekvések mögött sokan visszaélési szándékot sejtenek, de bízom benne, hogy a legitimációs problémák rendeződésével a helyükre kerülnek ezek a dolgok. Addig is ugorjunk vissza a múltba! Nagypolgári származék létedre hogyan kerültél a kormányzati munkák közelébe már a nyolcvanas évek elején? — Menjünk még jobban vissza az időben! Az egyetemi évek vége felé a kollégák „készülni kezdtek az életre"; igen kevesedmagammal maradtam KISZ-en kívüli. De azért hagyták, hogy befejezzem a tanulmányaimat (megjegyzem, előzőleg, mint erősen vallásos, osztályidegen szülők gyerekét, föl is vettek), azért pártonkívüli létemre is bekerülhettem az Állam- és Jogtudományi Intézetbe, azért lehetett belőlem egyetemi tanár. És én ma is értékelem, hogy az a rendszer engem — a mindenkivel előfordulható kisebb összekoccanásokat leszámítva — békén hagyott. Pedig 1972 óta tanítok az egyetemen, és soha sem titkoltam, hogy nem vagyok marxista. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán szerintem már egész normális polgári életet lehetett élni, a tehetségesebb, szorgalmasabb emberek pártkarrier nélkül is érvényesülhettek — igaz, a szovjet kormányt nem a Lánchídon, hanem csak nagyon óvatosan a Lánchíd presszóban szidtuk —, akkor megérted: nem fogadtam eleve idegenkedve a kormányzati szakértői megrendeléseket. Németh Miklóssal például — ő a Közgázról került az Országos Tervhivatalba, majd a pártközpontba — kifejezetten jó viszonyban voltam, ugyanazt a technokrata nyelvet beszéltük. És amikor elvitatkozgattunk erről-arról, sok minden eszembe jutott, csak az nem, hogy ő kommunista. Aztán amikor a 80-as évek elején Havasi Ferenc különféle reformbizottságokat hozott létre, akkor — bár az Igazságügyi Minisztérium vezetésével és a baloldali ideológusokkal igen rossz viszonyban voltam — engem is foglalkoztatni kezdtek. Havasi rendes, jó szándékú ember volt, támogatta a gazdasági reformértelmiséget. Persze nem politikusként: szakértőként dolgoztam. Egy időben például a kormány modernizációs irodája voltam egy személyben, olyasmivel foglalkozgattam, hogy milyen technikákkal lehetne a kormány működését átalakítani, miként lehetne életet lehelni a parlamentbe, természetesen az akkori politikai rendszer keretében. Az, hogy a kormánytagokat a miniszterelnök nevezze ki, ha jól emlékszem, a mi anyagunkban szerepelt először. Nyugaton persze már rég‘ki volt találva.