Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-03 / 8213. szám

Népszava, 1992.febr.29 10 nél tovább halogatjuk a pri- • vatizációt, annál keservesebb lesz. A szerkezetváltást sem lehet az állami tulajdon alapján megoldaná. Az a szakértőgárda, ahová én is tartozom, egyfolytában nö­velte az állami szektorban a vállalati önállóságot, és vár­tuk, hogy jön a piac és jön a verseny. De nem jött, mert nem volt valódi tulajdonos, és ami mindenkié, az sen­kié. Nyilvánvaló, hogy egy va­lóban kommunista kormány a nemzetgazdaság döntő több­ségében nem privatizálhat, de sajnos — ha nem a sza­vakat, hanem a tetteket néz­zük — most eem tapasztalok különösebb mekiveselkedést. Például, a némileg eltúlzott kiárusítási, elkótyavetyélési vádak mögött elég széles társadalmi csoportok ösztö­nös külföldi működőtöké- és általában kapitalizmuselle­­nessége húzódik meg. Ebből pedig az a szándék követke­zik, hogy csökkentsék a ko­rábban a pártállammal szem­ben kivívott vállalati önálló­ságot, és ismét az államap­parátus kezében koncentrál­ják a tulajdonosi jogokat. Miért érzed eltúlzottnak ezeket az elkótyavetyélési vádakat? — Mert az ország hangos ugyan a tiltakozástól, de a külföldi tőkének, sajnos, csak a nemzeti vagyon elenyé­szően kis részében vannak pozíciói, és ha nem adjuk el akár nagyon olcsón is a le­robbant vállalatokat, akkor két év múlva még keveseb­bet érnek; nincs pénzünk a feljavításukra. 1 Ez azonban csak az érem egyik oldala. Másik oldalról egy polgári kormánynak természetes tö­rekvése, hogy növelje a ma­gántulajdon körét, különösen, ha a költségvetési hiány és az óriási államadósság is efelé szorítja. Ez magyarázza a kormányzat kétlelkűségét a privatizációban. Voltakép­pen onnan kanyarodtunk ide — a szakszervezetek orvén —, hogy a gyöngéket persze védelmezni kell, de ha ez a védelem odáig terjed, hogy elodázza az elkerülhetetlen strukturális változásokat, ak­kor az már az ország érde­ke ellen való. IVem a Lánchídon: a Lánchíd presszóban Arra célzok, hogy a szak­­szervezet vezetése bizony akadályozta azt, amit mi gazdasági reformnak hív­tunk, amelynek csökevényes végrehajtásával is kedvezőbb helyzetbe kerültünk a volt szocialista országok bárme­lyikénél. Ami a jövőt illeti, a munkaadók, munkaválla­lók, kormány klasszikus há­romszöge és az erős mun­kavállalói érdekképviselet szervesen hozzá tartozik egy modern piacgazdaság műkö­déséhez. Nagy fantáziát lá­tok a szakszervezeti alapít­ványok, vállalatok, bankok, biztosítóintézetek kialakítá­sában is. Most olyan a szi­tuáció, hogy e törekvések mögött sokan visszaélési szándékot sejtenek, de bízom benne, hogy a legitimációs problémák rendeződésével a helyükre kerülnek ezek a dolgok. Addig is ugorjunk vissza a múltba! Nagypolgári szár­mazék létedre hogyan kerül­tél a kormányzati munkák közelébe már a nyolcvanas évek elején? — Menjünk még jobban vissza az időben! Az egye­temi évek vége felé a kollé­gák „készülni kezdtek az életre"; igen kevesedmagam­­mal maradtam KISZ-en kí­vüli. De azért hagyták, hogy befejezzem a tanulmányai­mat (megjegyzem, előzőleg, mint erősen vallásos, osztály­idegen szülők gyerekét, föl is vettek), azért pártonkívüli létemre is bekerülhettem az Állam- és Jogtudományi In­tézetbe, azért lehetett belő­lem egyetemi tanár. És én ma is értékelem, hogy az a rendszer engem — a min­denkivel előfordulható ki­sebb összekoccanásokat le­számítva — békén hagyott. Pedig 1972 óta tanítok az egyetemen, és soha sem tit­koltam, hogy nem vagyok marxista. Ha ehhez hozzáveszed, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországán szerintem már egész normális polgári életet lehetett élni, a tehet­ségesebb, szorgalmasabb em­berek pártkarrier nélkül is érvényesülhettek — igaz, a szovjet kormányt nem a Lánchídon, hanem csak na­gyon óvatosan a Lánchíd presszóban szidtuk —, akkor megérted: nem fogadtam ele­ve idegenkedve a kormányza­ti szakértői megrendeléseket. Németh Miklóssal például — ő a Közgázról került az Or­szágos Tervhivatalba, majd a pártközpontba — kifeje­zetten jó viszonyban voltam, ugyanazt a technokrata nyel­vet beszéltük. És amikor el­vitatkozgattunk erről-arról, sok minden eszembe jutott, csak az nem, hogy ő kom­munista. Aztán amikor a 80-as évek elején Havasi Fe­renc különféle reformbizott­ságokat hozott létre, akkor — bár az Igazságügyi Minisz­térium vezetésével és a bal­oldali ideológusokkal igen rossz viszonyban voltam — engem is foglalkoztatni kezd­tek. Havasi rendes, jó szán­dékú ember volt, támogatta a gazdasági reformértelmisé­get. Persze nem politikusként: szakértőként dolgoztam. Egy időben például a kormány modernizációs irodája vol­tam egy személyben, olyas­mivel foglalkozgattam, hogy milyen technikákkal lehetne a kormány működését átala­kítani, miként lehetne életet lehelni a parlamentbe, ter­mészetesen az akkori politi­kai rendszer keretében. Az, hogy a kormánytagokat a miniszterelnök nevezze ki, ha jól emlékszem, a mi anya­gunkban szerepelt először. Nyugaton persze már rég‘ki volt találva.

Next

/
Thumbnails
Contents