Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-18 / 8224. szám

Leckénk a kölcsönös megértés

Magyar Nemzet, I992.márc.13.

A napilapok olvasói egyre-másra különféle vélemények megfogalmazásával találkozhatnak az egyházi iskolák ürügyén. Nemrégiben például azzal, hogy alkotmányellenes volna az egyházi iskolák gyakorlata, amikor a felvétel mérlegelésekor a jelentkezőnek a hithez, a valláshoz való viszonyát is figy elembe veszik.

Jó volna, ha politikai felhangokat keltő hangos nyilatkozatok helyett egy asztalhoz tudnának ülni mindazok, akik felelősek az egyházi iskolák ügyében, és azok, akik különféle valós vagy valótlan félelmeket fogalmaznak meg a nyilvánosság számára Sajnos a józan mérlegelés helyett ez ügyben inkább csak indulatok egymásnak feszülését tapasztalhatjuk: lassan szekértáborok alakulnak ki, s mögülük hadakoznak az érdekeltek. Szülők csoportjai, tanárok, egyházközségek* önkormányzatok vitatkoznak, s egyegy iskola megindításának története nemcsak tárgyalások hosszú sorát jelenti, hanem gyakran ádáz küzdelmek nem mindig tárgyilagos krónikáját is. S a feszültségek, a küzdelmek kárát az látja, akién igazában mindez történik: a gyermek és a társadalom.

Egy ilyen töprengésnek nem lehet célja, hogy törvényparagrafusokat idézzen, mégis szükséges utalni alapvető jogokra és kötelezettségekre. A lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény világosan kimondja az egyházaknak azt a jogát, hogy iskolákat tartsanak fenn. Az állami, önkormányzati iskolamonopólium - amely egy monolitikus rendszer sajátossága volt - megszűnt: a szülőknek elemi joguk, hogy meggyőződésüknek megfelelő szellemiségű iskolába járassák gyermeküket. S ha egy egyházi közösség iskolafenntartó szerepre vállalkozik, akkor ezt elsősorban azért teszi, mert a hozzá tartozó hívők körében igény van erre. Az önkormányzatoknak ugyanakkor kötelességük, hogy gondoskodjanak az oktatás területén az úgynevezett „alapellátásról”; . törvény adta lehetőségük van azonban arra, hogy ezt a feladatot átruházzák másra.

Napjaink vitái az épületek körül élesednek ki. Az egyházak benyújtották igényüket egykori ingatlanjaikra, közöttük sok iskolára. Ha ezt nem teszik meg, a törvény rendelkezése szerint igényjogosultságuk megszűnik. Ki az az egyházi vezető, aki vállalni tudja közössége élőn, hogy nem tart igényt az elven egykori épületükre? Bizonyos tekintetben az ügy kényszerpályán mozog. Az épületre benyújtón igényt csak funkcióval együtt lehet értelmezni: iskolaépületet csak iskolai

N3

vagy más kulturális, esetleg szociális célra kérhet vissza az egyház. Szükségképpen zavar támad: sokan úgy értelmezik az épületek visszaigénylését, hogy az egyházak tömeges méretekben óhajtanának iskolákat alapítani.

Nagyon fontos volna, hogy tisztázzunk egy mindennapos félreértést Az egyház nem azonos a papsággal, nem azonos a szerzetesrendekkel. Nem azonos az egyházi „intézményekkel”. Nem az egyház mint „intézmény” óhajt mindenáron iskolákat,

hanem a hívők s azok, akiknek valamilyen módon óhaja a nem állami, nem önkormányzati, hanem egyházi fenntartású iskola. Ezzel párhuzamosan találkozhatunk egy másik jelenséggel is: sokan vannak, akik szeretnék, ha az Önkormányzati iskolákban jelen lenne egy-egy adott településen a közösség jelentős része által képviselt szellemiség, a kereszténység.

A minden jel szerint sokfelé jelentkező társadalmi igény az egyházi iskolák iránt először is a meglévő iskolarendszer és iskolai szellem kimondott vagy kimondatlan bírálata. Természetesen senki nem tagadja, hogy az állami iskolák nagyszerű eredményeket is értek el, és sok-sok tanár adott diákjainak „emberségből példái”. Tisztelet és megbecsülés a tanárok és iskolák iránt, akiktől és ahol lehetett nemcsak tudományt, de emberséget is tanulni. De mindenképpen elgondolkodtató, hogy mégis milyen sok helyen vágyódnak a „más” iskola után! Ez a más egyrészt az idősebb I nemzedék emlékeiben élő egykori, az | államosítás előtti iskolarendszer, más- I részt pedig az elmúlt negyven eszten: dőt átélt, csak viszonylag kevesek által . közvetlenül megismerhetett egyházi 1 gimnáziumok világa. Ezek a minták léteznek! Másrészt érzékelhető az is, hogy ezektől a mintáktól függetlenül a pedagógustársadalomban is vannak sokan, akik szívesen végeznék olyan közegben a munkájukat, amelyben szabadon hangot adhatnak hívő meggyőződésüknek.

Az 1948 előtti egyházi iskolarendszer nem restaurálható, s a negyven évet túlélt egyházi gimnáziumok sem reprodukálhatók. Nem lehet visszaállítani s nem lehet utánozni, hanem a valós igényeknek megfelelően újat kell teremteni. Nem lehet utánozni, megismételni a nyolc szerzetesgimnáziumot, az egy református és egy izraelitát: mindegyiknek megvan a saját utánozhatatlan arculata és a maga történelme. Nem lehet és nem szabad restaurálni az államosítás előtti állapotot; egyrészt nagyban megváltozott a társadalom, szekularizált világban élünk, másrészt pedig nincsenek olyan tanárok, mint akik akkoriban hivatástudattal helytálltak ezekben az iskolákban. A szerzetesiskolákhoz ugyanis szerzetestanárok kellenek. Az elsősorban lelkipásztori tepedig nem rendelkezik olyan tanáremberek sokaságával, akik képesek volnának nagyszámú egyházi iskolát újjáéleszteni és működtetni.

A kihívás valós. Az igény megfogalmazódik, válasz nélkül hagyni nem lehet sokak kívánságát. Valami egészen újat kell kezdeni. Pedagógusnak, önkormányzatnak, szülőnek, egyházi közösségnek szembe kell nézni ezzel és meg kell találni a módját annak: jogaikkal úgy élhessenek az emberek, hogy ugyanakkor ne szenvedjenek csorbát mások jogai. Ha az önkormány zat úgy dönt, hogy' teljesíti | a kívánságot, természetesen lesznek,

| akik számára fájó következmények- I kel jár ez a döntés. A toleranciának azonban kölcsönösnek kell lenni: nem csak az egyháznak kell önmérsékletet j tanúsítania (sokszor találkozhatunk ! ezzel a felhívással napjainkban), hanem valamennyi érdekelmek megérl tést és készséget az együttműködésre.

I Érettségi vizsgája ez az időszak a tár- i sadalomnak: fel tudjuk-e dolgozni I egy kemény diktatúra következmé- 1 nyeit úgy, hogy közben nem válunk 1 egymás ellenségeivé.

Hol van a megoldás? Vannak - nem is kevesen akik-elismerve az egyházak jogait egykori intézményükre s arra, hogy ismét iskolát tartsanak fenn, készséggel átadnák a régi épületet. Feltételük azonban, hogy biztosítson az önkormányzat vagy az állam új iskolaépületet számukra. Mikor? Miből? S fel kell termi egy másik ki „est is: kiknek? Mert vajon azáltal, hogy egy településen, egy városban megindul egy egyházi iskola, az iskolába járó gyerekek száma több lesz?

Sokakat zavar a tanárok kérdése is. Ki taníthat egyházi iskolában? A legszélsőségesebb véleményekkel lehet találkozni. Szívesen terjesztenek az emberek rémhíreket, mert fölfog' hatatlannak tűnik sokaknak az egyhá! zi iskola. Gyermeteg kifogások, kérdések fogalmazódnak meg (nemritkán a napi sajtóban is): katolikus szellemben bukfencet vetni, katolikus módon írni a nagy 0 betűt, fogni az ecsetet és festeni? S hozzá mindezt az állami tantervek alapján! Egyáltalán mitől lesz katolikus, református, evangélikus, zsidó egy iskola?

Az iskola szellemisége megfoghatatlan, de mégis létező valóság. A nevelési célok, az iskola által intézményesen képviselt értékrend nem kö-Egyházi iskolák