Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-18 / 8224. szám

Népszava, 1992.márc.14

%

Ma is puccsként emlegetik

Minwnr m inrir 'irrn-' ~i • —p-----n mi ír ni v < 3

Kádár János távozása után az újdonsült politikai bizottsági tag azt a megbízást kapta, hogy készítse elő a párt programját, és tegyenek le az asztalra egy, a programot megalapozó történelmi áttekintést az elmúlt 10-15 évről. Pozsgay azonban arra a következtetésre jutott, hogy az egész '45 utáni korszak legfontosabb tanulságait értékelni kell, különben az átalakulási folyamatból a baloldal csak totális vereséggel kerülhet ki.

— Akkor már világosan láttam, hogy hiába a több évtizedes agyonhallgatás, ’56 dolgát nem lehet megkerülni. De érdemes kézbe venni az Októberi kérdések című, korábban készült kis kötetet, amelyben: Bíró Zoltán, az immár független kérdező egyértelműen forradalomról beszél, és a politikai bizottság

tagja, ha óvatosan is, beígéri, hogy 1956-ról megfogjuk találni a történelmi formulát, amely talán azonos lesz a történelmi igazsággal.

Jó, a politikai bizottság tagja ott azt is hozzátette: ehhez még fél generációnyi időnek el kell telnie. De ki tudja, mennyi idő telt volna el valójában, ha Pozsgay Imre nem hazudtolja meg magát a 168 óra mikrofonja előtt, bejelentve, hogy 1956- ban az országban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott. Ezt a lépését bizonyos körökben ma is puccsként emlegetik. Csakhogy puccsot összeesküvő csoportok szoktak elkövetni,

Pozsgay pedig „magányos merénylő" volt. Ez azért lényeges különbség, mert ha még él a Brezsnyev-doktrina (és nem jelentették be „halálhírét”), akkor egy összea tárcát különösen érzékenyen érintő következménye volt az oktatás kváziellehetetlenülése, a KB 1981. decemberi ülésén kipakoltam. Szédítés az, ami itt folyik, mondtam, az 1982-es népgazdasági terv megalapozatlan, bűn lenne megszavazni. A félórás beszédből, egy sor sem került nyilvánosságra, ma sem tud róla a közvélemény.

Remélem, a zárolt levéltárból egyszer még előkerül a szövege. Kádár akkor sem tagadta meg önmagát, nem akart összefüggést „teremteni” az egymással összefüggő események között, ezért csak három hónappal később közölték: jobb lenne, ha a továbbiakban a népfront főtitkáraként tevékenykednék.

A hatalom ravasz ötlete, hogy a sorból kilógó, mindenben hibát kereső vezetőt végre parkolópályára állítják, elhibázottnak bizonyult. Pozsgay a népfront helyi szervezeteiben igen sok aktív, tenni akaró — köztük másként gondolkodó — értelmiségit fedezett fel, látta, mennyire komo’yan veszik a településeken az önkormányzati elvet, és megérezte, hogy ez a látszólag látszatszervezet életre galvanizálható.

— Természetesen azt is látnom kellett, hogy hatalmi döntések szabják meg, mikor legyen Országgyűlés, mikor kell a Hazafias Népfrontnak aláírni a személyi javaslatokat, mikor kell a népfront nevében előterjesztéseket tenni; készen érkezett előterjesztéseket, amelyeket a népfront tálcáján vittek be a parlamentbe és tálaltak a közvéleménynek. Akkor elhatároztam, hogy a szervezet addig soha komolyan nem vett jogosítványait, úgymond alkotmányos szerepét komolyan: veszem.

Akik akarnak, még emlékezhetnek a népfront akkori küzdelmeire; a kétjelöltes választás, a társadalmi vita kikényszerítésére, az ellenzék szóhoz juttatására (és egy részük beválasztására a HNF Országos Tanácsába). De mindenekelőtt arra, hogy a népfront 1985-ben megrendezett Vili. kongresszusa már a XIII. pártkongresszus határozataival is polemizált... Arra már inkább csak a szakmabeliek emlékeznek, mekkora botrány tört ki 1985 őszén, amikor népszavás kollégám — egy mai szemmel ártatlan írásban — tudósítani merészelt a Lakiteleken rendezett, irodalmi esttel egybekötött grafikai kiállításról. És két évvel később, a lakiteleki találkozón Pozsgay Imrét, a HNF főtitkárát kérték fel, hogy „ezt a baráti beszélgetést vezesse be, indítsa el".

— 1985-ben még sokkal éberebb volt a diktatúra. Két évvel később, amikor engedtem barátaim felkérésének (az első megbeszélés ez ügyben Bíró Zoltán lakásán zajlott Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula és Für Lajos részvételével), jóformán már csak arra kellett vigyázni, hogy az ellenzék kemény magja ne legyen jelen a találkozón, vagyis ne szolgáltassunk ürügyet a rendőrségnek a nyílt beavatkozásra. Barátaimmal tudniillik arra a következtetésre jutottunk, hogy a hatalomban megmaradva, a határok pontos kiszámításával, a lehetőségek milliméterről milliméterre történő tágításával többet tehetek a demokráciáért, mint tiszteletre méltó, de félreállított ellenzéki személyiségként.

Aztán — hosszú hezitálás után — egy, a magyar nemzetes Tóth Gábornak adott interjúmba becsempésztem a lakiteleki nyilatkozatot. Ezt Kádár már végképp nem tűrhette, vizsgálóbizottságot küldött ki ellenem, amely- j nek tagja volt Lázár György < is. Szóban és írásban kellett i magyarázgatnom, mi volt ez : az egész, miért akartam ár- 1 tani a pártnak és így tovább. 1988 februárjában került az * ügyem a politikai bizottság elé, de végül is tehetetlennek bizonyultak velem szemben. Hogy a figyelmeztetésem mégis hatékony legyen, a barátaimat, Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót zárták ki a pártból márciusban.

esküvést az országon torolnak meg, a magányos merénylő viszont csak saját magát készíti ki.

— Igen, bejelentésemet tudatosan úgy időzítettem, hogy ne legyen itthon Grósz Károly, aki engem még cenzúrázhatna. Azzal is vádolnak, hogy szétvertem az MSZMP-t. Hadd mondjam meg, nem volt olyan sok alternatíva: vagy az MSZMP hull darabjaira, vagy az országot verik szét. Mi, akkori reformerek az ország érdekeit tartottuk fontosabbnak. A reformerők nagyon sokat tettek azért, hogy a rendszerváltás békés úton, kiegyezéses formában, alkotmányos keretek között menjen végbe. Arra azonban nem számítottunk, hogy addigi politikai partnereink ellenségként kezelnek majd bennünket, és hatalomátmentő utódpártként bélyegzik meg a szocialistákat.