Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-18 / 8224. szám

Népszava, 1992.itiárc.14.

Pozsgay Imre

Egy interjúmba becsempésztem a lakiteleki nyilatkozatot

Poisgay Imre 1956-ban házasodni készült, jó harminc évvel később megnyitotta a lakiteleki találkozót, aztán közreműködött az MSZMP szétverésében, de csak aiért, hogy az országot ne verjék szét. A szocialistákat viszont nem hagyta cserben; amikor távozott tőlük, már múlófélben voltak a bajok. Ha a saját reputációjára ügyelt volna, dehogyis ül oda tárgyalni az ellenzékkel a bukott port képviseletében. Különben is, 6 olyan maradós fajta, életében egy pártot járt végig, és csak most próbál a barátaival egy másikat létrehozni.

Egyik februári „ismerős arcunk”, Obersovszky Gyula, formális üzenetet intézett hozzá a Népszava hasábjain: ő így kerül a képbe. Mivel Pozsgayt, a közelmúlt (és talán a közeljövő) jelentős politikusát lehet szeretni, lehet utálni, de közömbösnek maradni irányában majdnem lehetetlen, minden erpóció nélkül nyugtáztam, hogy Obersovszky határozottan rokonszenvezik vele.

Mint mondta, nagyra becsüli őt a bátorságáért, a törekvéseiért, de azt is mondta: nehezen veszi be, hogy egy olyan okos és művelt ember, mint ő, annyira sokáig hitt. A Nemzeti Demokrata Szövetség említése már sejteni engedte, hogy tétre megy a játék. Obersovszky — mintegy tárgyilagos kívülállóként — úgy vélekedett, hogy az új mozgalmat jól kiegészítené egy olyan valaki, akit nem húz semmiféle ballaszt, aki ellensúlyozni tudná Pozsgay múltból jövőségét.

Tudomásomra (valójában Pozsgay tudomására) hozta, hogy ha kicsit mozdulna, ha megtenné az első lépést, talán nem is fogadná rosszul a közeledését. Mindenesetre - húzódott vissza a tárgyilagosság sáncai mögé — nagy szükségük lenne egy olyan erőre, amitől mozgalmuk progresszívabb és sokkal markánsabb lenne.

Az Obersovszky-interjúnak ez a része külön is elgondolkodtatott, megpróbáltam elképzelni, hogyan reagálna Pozsgay Imre a 150 ezer példányban kinyomtatott, tehát eléggé messzehangzó üzenetre. Némi időbe telt, mire leesett a tantusz, és eszembe jutott: az érintett válasza olvasóinkat is érdekelheti. Menet közben döbbentem rá, hogy beszélgetésünkből nem egy, hanem 33 interjút is lehetne készíteni, noha Pozsgay Imre nem különösebben szereti, ha - ki tudja, hányadjára? — saját magáról faggatják.

— Igen, valamilyen módon mindannyian a múltból érkeztünk, de sokaknak korábban megadatott a tisztánlátás lehetősége. Nem tagadhatom, nálam ez viszonylag későn jött el. Nádtetős, földpadlós falusi házban nőttem fel, és szédületes emelkedésként éltem meg már azt is, hogy középiskolába járhatok. Az egyetemi évek, az új ismeretekben történő megmártózás, a körülöttem ígéretesen alakuló új világ olyan vonzerőt gyakoroltak rám, hogy őszintén elköteleztem magam a szocializmus mellett.

Ha őt nem is érték személyes inzultusok, azért észre kellett vennie „a tiszta eszmét hátba támadó kényszereket"; özvegy édesanyja ugyanúgy a padláslesöprések szenvedő alanya volt, ugyanúgy „beszélték rá" a téeszbe

való belépésre, mint más parasztembereket. Pozsgay ezeket a „szórványos" jelenségeket néha kételkedve, néha polemizálva, de afféle történelmi szükségszerűségként könyvelte el. Visszatekintve különösen rostéin, hogy ’56 dolgában elfogadta a Kádárrendszer történelemhamisító értékelését. Hivatkozhatna arra, hogy ő akkor, 23 éves * korában az események közelébe sem került, hogy állást keresett, és az esküvőjére készült, de ezek magánügyek.

— Nincs mit szépíteni rajta, történelmi amnéziában szenvedtem, és sokára fedeztem csak fel a szocializmusnak nevezett sztálini struktúra működési zavarait. De amikor véget ért a politikai , vakság időszaka — ez úgy a j hatvanas évek második felére tehető —, fokozatosan a reformerők oldalára álltam.

IVent váll be a hálálom ravasz ötlete

1969-ben már „szentségtörő" tanulmányt írt a szocialista demokrácia és a politikai rendszer összefüggéseiről. Az Akadémia a védési engedélyezte (Pozsgay el is nyerte a kandidátusi címet), de a disszertáció nyilvánosságra hozatalát nem. A jelölt ugyanis kereken kimondta: ha a politikai intézményrendszert nem változtatják meg, a gazdasági reform is bukásra van ítélve. Első amerikai útja során pedig — 1982-ben a Capitoliumban, szenátorokkal beszélgetve — nyilvánosan jelentette ki: a többpártrendszer elkerülhetetlen.

— Kádár szeretett átsiklani az ilyen dolgok fölött. Nyílt vitába csak négy évvel később, egy NSZK-beli szereplésem apropóján keveredtem vele. A kinti sajtóértekezleten egy kérdésre („Mit tenne ön, ha a magyar nép egy szabad választáson leszavazná a szocializmust?") őszintén válaszoltam: „Akkor én a népemet követném”.

Ez már Kádárnak is sok volt. indulatosan támadt rám, én meg képmutatással vádoltam Hiszen minden döntésükben a népre hivatkoztak, ezzel pedig nehezen egyeztethető össze, hogy ha a nép esetleg nekik nem tetsző elhatározásra jutna, akkor a legszívesebben leváltanák... (Jelzem, napjainkból is ismerős ez a féloldalas küldetéstudat ...)

Pozsgay eme radikalizálódási folyamatának kevésbé ismert időszaka az a két év, amikor az ismét összevont művelődési minisztériumban az oktatásügy is az ő területe lett. E két évből legalább egy az új minisztérium megszervezésével és vagy 350 alkalmazott kényszerű elbocsátásával telt el. Eközben megtapasztalhatta, hogyan pocsékolta el az ország a gazdasági erejét, és vált tőkefogyasztóvá tőkefelhalmozó helyett.

— Amikor megértettem a mélyebb összefüggéseket, amelyeknek csak egyik, de