Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-17 / 8223. szám

gyakran eme ideológia harcos képviselőjévé válik.

Európában a legnagyobb asszimilált zsidó közösségeket Németországban és az Osztrák-Magyar Monarchiában találjuk. Az „övezeten” kívüli Európa legnagyobb létszámú és számarányéi zsidó közössége a századforduló táján Budapesten található. 1860-1910 között Budapesten az Izraelita vallású lakosok száma 44 980-ról 203 687- re nőtt, ami - figyelembe véve a város gyors növekedését - 16,6 százalékról 23,1 százalékra való emelkedést jelentett. Hasonló mértékű növekedéssel egyetlen európai nagyvárosban sem találkozunk.*

Bár a magyarországi zsidók foglalkozás szerinti megoszlása jelentősen eltért a nem zsidó lakosságétól, Budapesten nagy létszámú zsidó ipari munkásság élt. Számuk 1910-ben meghaladja a 21 500 főt. Legnagyobb foglalkozási csoportjaik: szabók, nyomdászok, lakatosok, esztergályosok, műszerészek.4

Ismeretes, hogy a magyarországi szocialista munkásmozgalom Budapesten jött létre, és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt hosszú időn át elsősorban budapesti párt volt. Nincs hát okunk csodálkozni azon, hogy a párt vezetőségében és tagságában a zsidók aránya magas.

A köztudatban a zsidók általában úgy jelennek meg, mint a párton belüli értelmiség reprezentánsai, liz az elképzelés pontosításra szorul. Bár a mozgalmi értelmiségiek között a zsidók aránya valóban magas, a mozgalom kulcsfigurája nem az értelmiségi, hanem a munkásból lett „hivatásos forradalmár”. Ezek általában olyan zsidó polgári családok gyermekei, amelyek nem voltak elég tehetősek ahhoz, hogy valamennyi gyermeküket iskoláztassák; gimnáziumi érettségi helyett valamilyen szakmát adtak a kezükbe. Átn ezek a gyermekek - részben az otthoni környezet hatására - igyekeztek magukat képezni, autodidakta módon minél nagyobb műveltségre akartak szert tenni. Amikor bekapcsolódtak a mozgalomba, társaiknál képzettebbek voltak, hamar kiemelkedtek közülük, s elindultak a mozgalmi karrier útján.

Ezt az utat járta be Éránkéi Leó, akinek apja orvos volt, de kilenc gyermekét nem

tudta kitanlttatni. Leónak, aki az ötödik gyermek volt a családban, be kellett érnie az ötvösmcstcrséggcl. Ám világjáró útjain nemcsak nyelveket sajátított cl, de magas általános műveltségre is szert tett. Garami Ernő a hatodik gimnáziumból maradt ki, kitanulta a műszerész mesterséget, ám húszéves korában már újságíró volt Németországban. Buchingcr Manó könyvkötőként került kapcsolatba a munkásmozgalommal; 24 éves korában már a Szakszervezeti Tanács tagja volt, és nemsokára ő képviselte a magyar pártot a Szocialista Internaclonáléban.

A mozgalmi karriernek ez az útja természetesen nemcsak zsidók előtt állt nyitva. Hasonló utat járt be Bokányi Dezső, Csizmadia Sándor, Pcycr Károly.

Az alábbi táblázatban megkísérlem az értelmiségiek és a zsidók számarányát bemutatni a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (illetve elődje, a Magyar Általános Munkáspárt) vezetésében*:

Tárt-Év

VC7C-tflségl

tagok

száma

i. n

Ml

értelmiségi

Értelmiségiek

%-ban

Zsitl.Sk

száma

ZsirUSk

%-ban

1880

10

3

30,0

3

30,0

1881

10

3

30,0

1

10,0

1887

8

3

37,5

2

25,0

1890

11

2

18,2

5

45,4

1893

14

3

21,4

1

7,1

1894

16

4

25,0

2

12,5

1895

10

2

20,0

4

40,0

1896

15

2•3,3

3

20,0

1897

10

3

30,0

4

40,0

1899

13

2

15,4

3

23,1

1900

11

1

9,1

1

9,1

1901

14

1

7,1

4

28,6

1902

14

1

9,1

5

35,7

1903

12

1

8,3

4

33,5

1904

16

1

6,2

6

37,5

1905

15

1

6,6

6

40,0

1906

16

1

6,2

6

37,5

1907

17

1

5,8

3

17,6

1908

16

1

6,2

3

18,7

1909

16

2

12,5

5

31,2

1910

16

2

12,5

7

43,7

1911

16

1

6,2

7

43,7

1912

16

1

6,2

5

31,2

1913

16

1

6,2

5

31,2

1917

16

1

6,2

5

31,2

A táblázatból kiderül, hogy a párt vezetésében általában a munkások (illetve munkásokból lett szakszervezeti funkcionáriusok) domináltak. Hz érthetfí, hiszen az MSZDP szakszervezeti párt volt, a

fontosabb szakmák képviseltették magukat a pártvezetésben. Jelentősebb értelmiségiek a századforduló táján kerültek szorosabb kapcsolatba a párttal. Az alapításkor és az azt követő években Csillag Zsigmondot, a Betegpénztár főorvosát találjuk a párt vezetésében, őt egy másik orvos, Goldner Adolf követi. Szabó Ervin teoretikusként óriási hatást gyakorolt a mozgalomra, de a párton belül formális tisztséget nem vállalt. Hosszú időn keresztül Kunfi Zsigmond volt az egyetlen értelmiségi tagja a pártvezetőségnek. Az értelmiségi részvétellel kapcsolatban nem is annyira a zsidók viszonylag magas aránya a meglepő, mint inkább a nem zsidó értelmiség hiánya. Ezt nem lehet a zsidókat sújtó diszkriminációval magyarázni, mivel ilyen a liberalizmus éveiben nem volt. Sokkal inkább arról van szó, hogy a nem zsidó értelmiség a maga politikai ambícióit a történelmi pártokban elégítette ki, a nemzetköziség; ideológiájával fellépő munkásmozgalommal nem tudott azonosulni. A zsidó értelmiség és a munkásmozgalom találkozása a kölcsönös érdekeken alapult. A munkásmozgalomnak szüksége volt újságírókra, jogászokra, szónokokra. Ilyeneket elsősorban a zsidók között talált, elég, ha olyan neveket említünk, mint Szabados Sándor, Landler Jenő, Alpári Gyula, Pogány József. Enélkiil a „mozgalmi infrastruktúra” nélkül az MSZDP nem válhatott volna a magyar politikai élet tényezőjévé. Ugyanakkor a zsidó értelmiségnek kellett egy olyan politikai bázis, ahol egyenlőnek érezhette magát, nem kellett keserves munkával, többletteljesítménnyel igazolnia legitimitását. (Erre elsősorban a zsidó kispolgárságnak volt szüksége, mert a nagytőke politikai képviseletét kiválóan ellátták a történelmi pártok.) így jött létre a zsidó értelmiség és a munkásmozgalom szövetsége.

Az első világháború alatt a zsidókérdés a magyar társadalom periférikus problémájából annak központjába került. Ez összefüggött a keleti (galíciai) zsidók tömeges megjelenésével Magyarországon, elsősorban Budapesten. A háború sújtotta vidékekről zsidók tízezrei jöttek a magyar fővárosba. Olyan emberek, akik a történelmi Magyarország határain kívül éltek, következésképpen nem érezték magukat magyarnak; magyarul nem tudtak, és a legcsekélyebb mértékben sem azonosultak a hivatalosan deklarált háborús célokknl. Viszont belevetették magukat a háborús nélkülözések talaján burjánzó feketekereskedelembe, és sokan közülük hihetetlenül rövid Idő alatt irigylésre méltó vagyonra tettek szert. A kontraszt a fronton vérét ontó magyar és a Pesten spekuláló gallciáner között rendkívül élessé vált, és még a magyar társadalom leginkább liberális köreiből is ellenszenvet váltott ki.*

A Szociáldemokrata Párt nem tudott mit kezdeni ezzel a problémával; a zsidókérdést a maga új megjelenési formájában nem volt hajlandó tudomásul venni. „Közel 25 éve veszek részt a munkásmozgalomban, szőkébb szakmai körömhöz mintegy 40 000 munkás tartozik” - vallja Vanczák János a Huszadik Század című folyóirat 1917-ben rendezett vitájában. „E nagyszámú munkástömegben csak természetes, hogy minden elképzelhető vallásfelekezet képviselve van. A mi körünkből azonban száműzve van minden felekezeti vitatkozás, szóban, sajtóban egyaránt, sitt,ebben a széles nagy körben, de még a munkatelepeken sem merült fel soha semmiféle felekezeti kérdés, semmiféle felekezeti villongás” - írja.7 Vanczák úgy tesz, mintha komolyan venné: a zsidókérdés - az adott időben és az adott kontexttisbanl - csupán felekezeti kérdés; zsidó az, aki izraelita vallású, egyéb probléma nincs, ö ennél politikailag élesebb szemű volt, nagyon is jól tudta, hogy miről van szó. Nyilatkozata azt tükrözi: a párton belüli ideológiai fegyelem megakadályozta őt - és az MSZDP többi vezetőjét -, hogy a kérdést a maga valóságos mélységében elemezze.

Egyébként az MSZDP nem állt egyedül a kérdést elbagatellizáló vagy negligáló magatartásával. A Huszadik Század által megkérdezettek közül többen adtak hasonló választ - zsidók és nem zsidók egyaránt.

A kérdés • ilyen kezelését Szabó Ervin joggal nevezte struccpolitikának. Alapos elemzést adva a problémáról, annak munkásmozgalmi vonatkozását csak futólag

«3