Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-17 / 8223. szám
Kritika, 1992/3.szám. % ra avantgarde zenét sugárzó műsortól nem várható el a rendszeres hírszolgáltatás. Ha tehát az előkészületben lévő médiatörvény nem teremt lehetőséget a kisközösségi rádiózás számára, akkor ezek az értékek kiszorulhatnak a társadalmi kommunikáció egy nagyon fontos területéről, hiszen maguk nem feltétlenül rendelkeznek eszközökkel a megszólalásra. Ez pedig a civil társadalom regenerálódásának is akadályát képezi. Ezért a törvénynek a közszolgálati és a kereskedelmi műsorszolgáltatás mellett intézményesítenie kellene az ellenőnzetten nem nyereségérdekelt közösségit is, biztosítva az ilyen adók számára a rendelkezésre álló frekvenciák egy bizonyos hányadát, de az osztozkodást rábízva az érdekeltekre. A szabad véleménynyilvánítás büntetőjogi eszközökkel való korlátozásának máig leggyakrabban alkalmazott formája a Btk. közösség elleni izgatásról szóló tényállása alapján történő vádemelés. 1991-ben is több büntetőeljárás indult. többségében újságokban megjelent, „gyalázkodónak" minősített cikkek miatt, de a vádlottak között található néhány uszító tartalmúnak ítélt könyv szerzője is. Augusztus vegén a közösség elleni izgatás vétségének. vagyis enyhébb alakzatának - azon belül felekezet megsértésének - alapos gyanúja miatt a rendőrség „tárgyi bizonyítási eszközként" lefoglalta a Budapesu Anarchista Csoport által a pápa látogatása alkalmával kiadott, és az eseménysorozat alatt árusított Anarchista Újság 91/4. számának valamennyi fellelhető példányát. .Az izgatás súlyosabb, büntetti alakzata alapján indult büntetőeljárás az MDF egy békéscsabai parlamenti képviselőjének feljelentése nyomán a Békés Megyei Hírlap egyik állandó külső munkatársa ellen a lapban megjelent politikai publicisztikája miatt. A feljelentő szerint az ominózus cikk „a lakosság egy es csoportjai ellen gyűlöletre uszít". A sértett lakossági csoportok pedig: „a megválasztott országgyűlési és önkormányzati képviselők, a pártok választott vezetői, általában a politikában aktívan részt vevők összessége". 1991 nyarán kezdték terjeszteni Budapesten egy Franciaországban élő magyarnak, Mónus Áronnak a Szegedi Nyomdában készített, az állítólagosán francia Interseas Editions nevű kiadó által gondozott. Összeesküvés: a nietzschei birodalom című. fajgyűlölettel átitatott, zagyva antiszemita könyvét. Ugyancsak 1991 nyarán kezdeményezett eljárást az ügyészség az MDF miskolci szervezete által kiadott Csendórsors Heroádnémeűtöl Floridáig című könyv szerzője. Szenői József, a nyüaskeresztes párt egykori tagja, háborús bűnös ellen. A vádirat szerint a hajdani csendőr visszaemlékezései hemzsegnek a zsidó és cigány közösségek elleni gyűlöletkeltésre alkalmas kijelentésektől. A parlament egyik ellenzéki képviselője 1991 májusában interpellációt intézett a legfőbb ügyészhez „egyes szélsőjobboldali jelenségek tárgyában”. Beszédében egyebek mellett kérte a vádhatóság képviselőjét, közösség elleni izgatás vádjával indítsanak büntetőeljárást a Hunnia című folyóirat szerkesztői és az az évi 18. lapszám meghatározott cikkeinek szerzői ellen. A Budapesti X. és XVII. kerületi Ügyészség 1991 februárjában vádat emelt a Szent Korona című hetilap főszerkesztője, annak helyettese és felelős szerkesztője ellen az újság 1990. évi II. évfolyamának különböző számaiban közölt cikkek összesen 14 megállapítása miatt. A vád tárgyává tett kijelentések közül két esetben az izgatás enyhébb, a többi esetben a súlyosabb alakzat megvalósításával vádolják a szerzőket. Az éppen megindult per első tárgyalási napján a Szent Korona szerkesztőinek védőügyvédje feltételes elfogultsági kifogással élt, „amennyiben a tanács tagjai közül valaki román nemzetiségű vagy zsidó származású". A kifogás elutasítását követően pedig a bírói tanács vezetője felfüggesztette az eljárást és az Alkotmánybírósághoz fordult annak eldöntése érdekében, vajon a Btk. közösség elleni izgatásra vonatkozó rendelkezései nem sértik-e a véleménynyilvánításnak az Alkotmányban garantált szabadságát? Az Alkotmánybíróság döntéséig mind a bíróságok, mind pedig az ügyészségek felfüggesztették valamennyi folyamatban lévő izgatási üggyel kapcsolatos eljárást. E sorok Írásakor az alkotmánybírósági határozat még nem született meg. Az említett esetek közös vonása, hogy a hatalom képviselői mindegyikben szükségesnek tartották a véleménynyilvánításnak a jog eszközeivel történő korlátozását. Biztos vagyok benne, hogy e betiltott szavak, gondolatok sokak - sőt az esetek nagy részében a társadalom többségének - nemtetszését, nemritkán utálatát is kiváltották. gyakran teljes joggal. (Megvallom, például a Szent Koronában vagy a Hunniában nyilvánosságot kapott egyik-másik kijelentés engem is undorral tölt el.) A kérdés azonban az. vajon ezek a mégoly erős ellenérzések elégségesek-e a közlés korlátozásához? Helyezkedhetünk-e a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek" jakobinus álláspontjára, ahogy tette azt a Hunnia című lapot érthető felháborodás alapján feljelentő szabaddemokrata politikus, mondván:.....itt nem holmi véleményekkel van dolgunk, amelyekkel vitába lehet, vagy vitába érdemes szállni". Meggyőződésem, hogy a valóban liberális magatartás a „szabad vita a szabad vita ellenségeivel”, vagyis az intolerancia tolerálásának condorcet-i elve. Annál is kevésbé igazolható a többségi tiltás a kisebbségi véleményekkel szemben pusztán azok tartalma alapján, hiszen nincs garancia arra, hogy a többségnek mindig igaza van. Nem szabad tehát a többség kezébe adni a fegyvert, amellyel megfoszthatja a kisebbséget gondolatai közlésének lehetőségétől. Világosan mutatták ennek a „megoldásnak” a veszélyeit az elmúlt esztendő olyan esetei, amelyeknél ugyancsak sértő kifejezések jogi következmények nélkül maradtak. Bogdán Emil MDF-es képviselő ellen például nem indult büntetőeljárás, De ki az én felebarátom? címen, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban elhangzott, majd a Ring 1991. május 14-i számában nyomtatásban is megjelent jegyzetének gyűlöletkeltésre az említetteknél semmivel sem kevésbé alkalmas kijelentései miatt. Vannak-e hát határai a vélemények szabad közlésének? Meggyőződésem szerint vannak. Ezeket a határokat - ahol tehát a véleménynyilvánítás szabadsága és ezzel büntetlensége véget ér - valahol az erőszakra való felhívás tilalmánál húznám meg. De ehhez is hozzátenném: feltéve, hogy a felhívás a „siker reményével” kecsegtet, hiszen ugyanaz a kijelentés kontextusától függően kiválthat erőszakos reakciókat, de lehet teljesen hatástalan is. Tudom, ezzel sem száműznék minden határozatlan fogalmat a jogból, hiszen bíró legyen a talpán, aki megállapítja, vajon Dénes Janos független képviselőnek 1991. november 13-án. több mint egy évvel a halálbüntetés magyarországi eltörlését követően a parlament plénumán elmondott szavai túl vannak-é a határon: „.. .nincs addig mit beszélni Szatmári Mór űrró: (egy talányos IIITIl-as ügynök fedőneve - H. G.) s egyéb sokadrendü kis kapcabetyárokról, amíg - kérem szépen - a fő bűnösöket, Marosánt, egynéhány társát fel nem akasztottuk..." Vajon nem a televízió által is közvetített, erőszakra buzdító szavai bátoritották-e fel azt a férfit, aki három nappal később - ugyancsak a tévé nyilvánossága előtt - büszkélkedett el két ember megölésével és jelentett be további két gyilkosságot. Hajlok rá. hogy ezekre az esetekre már illik a szabaddemokrata képviselő distinkciója: itt már nem véleményről, hanem erőszakra uszító indulatról, dührói van szó. Mint ahogy nem minősíthető véleménynek azoknak az indulatoknak egy része, amelyek az év elején a budapesti Kőbánya-kispesti metróállomáson egy afrikai fekete férfi által szívért szúrt magyar fiatalember halála kapcsán elszabadultak. .Az írott és az elektronikus sajtó egyaránt beszámolt a tett alkalmi kegyhellyé változott színhelyén megfogalmazott felhívásokról, melyeken többek között a következők voltak olvashatók: „Halál rájuk! Fogjunk össze' Kitartás!” A felszólítás nem is maradt „eredmenytelen". hiszen az azt követő öt napban tizenhárom Magyarországon tanuló külföldi diákot ért támadás a fővárosban. Ez az eset jól példázza, hogy a különböző megnyilvánulások büntetőjogi korlátozhatósága nem Ítélhető meg tértől és időtől elvonatkoztatva. Azokban a demokráciákban, ahol például a skinheadek cigányellenes „véleménye“ csupán mosolyt és/vagy megvetést vált ki a közvéleményből. nincs szükség a korlátozásra. Amíg azonban nem zárhatók ki a társadalom taglalnak erőszakos reakciói, addig igazolható e nézetek elhallgattatása. Ez utóbbi pedig nemcsak a bűnüldöző szervek felelőssége, hanem a tömegtájékoztató eszközöké is. melyek a gyűlöletkeltés és az annak nyomában járó erőszak szempontjából különösen „veszélyes üzemek". Mindenesetre, amíg egy vélemény - legyen az bármilyen megvetendő tartalmú is - nem éri el ezt a határt, annak korlátozása megengedhetetlen. Természetesen a véleménnyel megsértett érdek vagy jog számára biztosítani szükséges minden törvényes lehetőséget a védelemhez - a vélemény közlését követően. Mert ha engedjük újratermelni az intoleranciát, a .másként gondolkodás" abszurdjáu akkor újra fenyeget „az uralkodó érzelmek és vélemények" zsarnoksága. A Magyar Hírlap karácsonyi számában megjelent szép Írásának címében Ancsel Éva felteszi a kérdést: K lehet-e bírni, ha valaki más? Aktuálisan igaz válasza igy szól: „Nem hiszem, hogy van olvan icazság. amely életben tartható a mások gondolataival való kontaktusok nélkül. Ha ezek az erek elzáródnak, szellemi infarktus fenveeet.” ' halmai Gábor
