Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-17 / 8223. szám

Kritika, 1992/3.szám.

ar

I---------------------------------------------------------------^fásként gondolkodás” és tolerancia

z autokratikus politikai hatalom természeténél fogva irtózik a magáétól eltérő minden véleménytől. így volt ez az elmúlt négy évtized Magyarországán is. Ennek a mindenféle ellenvéleménynvel szemben megnyilvánult intoleranciának sajátosan szocialista képződményeként alakult ki a „másként gondolkodás” bélyege. Akire ezt rásütötték, annak véleménye - mint valamiféle szellemi leprásé - hivatalosan szalonképtelenné minősíttetett. Természetesen mindenki tudta, hogy a hivatalos nyilvánosságból való kiutasításnak és a „második nyilvánosság" gettójába szorításnak az oka az volt. hogy ezek a „másként gondolkodók" a rendszer ideológiai, politikai ellenfelei voltak.

Most, hogy a rendszer - nem kis részben a korábban megbélyegzetteknek köszönhetően - megváltozott, mintha az új rezsim ismét felélesztené a már-már elfeledettnek hitt rég módszereket. Persze nem elsősorban politikai ellenfelek. „csak” mindenféle szélsőséges és,'vagy gyanús alakok számára, akiknek gondolataitól jobb megkímélni a közönséget. Sajnos a nem tetsző vélemények kiközösítésének számos eszköze - beleértve a kriminalizálást is - továbbra is a hivatalos ítészek rendelkezésére áll. Ezekkel az eszközökkel bátran él a hatalom, miközben nyíltan erőszakra uszító megnyilvánulások jó esetben bocsánatos bűnnek minősülnek.

Mielőtt e sorok írójára is a „szélsőséges" bélyeget sütnék, sietek leszögezni: nem gondolom. hogy ne lennének korlátái a vélemények szabad közlésének. Talán csak a határokat helyezném máshová.

Nézzünk néhány tipikusnak mondható példát a másként gondolkodókkal szembeni intolerancia 1991-es terméséből.

Az Új Hölgyfutár cimü, alacsony példányszámú, rétegigényeket kielégítő, negyedévi avantgarde művészeti magazin „990/91. szökőszámának" címlapján grafikát közölt, mely egy koronát obszcén figurák társaságában ábrázol. A Fővárosi Bíróság 1991 novemberében hozott első fokú végzésében a közerkölcs védelmére hivatkozva megtiltotta a folyóiratnak a címlapon lévő grafikával történő nyilvános közlését.

A döntés több szempontból is durván sérti a gondolatok szabad kifejezéséhez fűződő emberi

jogot, melyet minden magát alkotmányosnak tekintő jogállamnak tiszteletben kell tartania. Az alapjogsértés egyik aspektusa a művészi alkotás szabadságába a jog arra alkalmatlan eszközeivel való megengedhetetlen beavatkozás. A jog ugyanis legfeljebb a művészi ábrázolás eszközeinek értékelését végezheti el. de még ebben sem tekinthető autentikusnak. Jellemző például, hogy a bíróság az alkotó nyilatkozatával szemben, mely szerint a grafika nem a magyar Szent Koronát ábrázolja, az ügyész ezzel ellentétes álláspontját fogadta el mintegy tényként. Végképp nem kompetens a bíró megítélni egy mű mondanivalóját, amely - ahogy arra a folyóirat szerkesztője eredménytelenül hivatkozott (1. Szkárosi Endre: A káposztának megtiltani nem lehet. Élet és Irodalom. 1991. december 13.) - sohasem tévesztendő össze az ábrázolás eszközével. Különösen elfogadhatatlan, hogy a bíróság verdiktjét egy olyan jogilag értelmezhetetlen ízléskategóriára alapozta. mint a közerkölcs, melyet nem kis részben éppen a művészetek hivatottak formálni. i

Ez a bírósági döntés azonban akkor sem lenne igazolható, ha a betiltott rajz nem minősülne műveszi alkotásnak. Aligha elégséges ok ugyanis a közlés megtiltásához, hogy a meztelenség „kirívó ábrázolása" sérti az emberek azon „túlnyomó többségének” erkölcsi érzékét, akik a templom előtt fejet hajtanak. Feltéve most, de meg nem engedve, hogy a bíróság bizonyitatlan állításai igazak, az ezekre alapozott cenzúra a kisebbség ízlésének, véleményének semmibevételét jelenti. Ezen az alapon legfeljebb a közlés módjának korlátozása lenne elfogadható, vagyis annak megakadályozása, hogy bárki kénytelen legyen nézni azt, amit maga erkölcstelennek vagy ízléstelennek tart.

A művészi alkotás szabadságától függetlenül is joga mindenkinek, hogy a nemzeti szimbólumokkal kapcsolatban nyilvánosan is véleményt formáljon, tehát azok „feltétel nélküli tisztelete" nem tartozik a közerkölcs körébe, és különösen nem kényszeríthető ki jogi eszközökkel. (Dacolva a Fővárosi Bíróság döntésével, nyilvánosan kijelentem, hogy szivemhez közelebb áll a Kossuth-címer, mint a parlamenti többség által megszavazott koronás.)

A Budapesti Rendór-fökapitányság_ vezetői karácsony előttliüszkén tudatták a közvéleménnyel, hogy közel négy hónapos szívós nyomozás eredményeként sikerült lefoglalniok egy antennának is alkalmas drótot, egy walkman fejhallgatót és egy mikrofont. A nyomozók szerint a zsákmány közvetett bizonyítékként szolgálhat a Tilos Rádió elnevezésű kalózadó működtetői elleni büntetőjogi eljáráshoz. (Külön elemzést érdemelne, hogyan lehetséges egy jogállamban az engedély nélküli rádiózást bűncselekménnyé nyilvánítani, de kétségtelen, hogy a Btk. 213. §-a jelenleg ezt teszi.)

Nem vitás, hogy a még mindig hatályban lévő 1986-os sajtótörvény értelmében a 95.5 urh hullámsávon jelentkező Tilos Rádiónak műsora sugárzásához engedélyt kellett volna kérnie. Ilyen engedélyt azonban 1989 júliusa óta - a frekvenciamoratóriumra való hivatkozással - senki sem kaphat. A dolog pikantériája, hogy - a közhiedelemmé vált hivatalos érveléssel ellentétben - a moratóriumot soha semmilyen jogszabály nem rendelte el. Igaz ugyan, hogy az Országgyűlés 1990 augusztusában határozatban kötelezte a Kormányt a frekvenciamoratóriumról szóló törvényjavaslat beterjesztésére, ám törvény mind a mai napig nem született. Ilyen körülmények között nemcsak az engedély nélkül sugárzó Tilos Rádió működése illegális, hanem a moratórium is. A harmadik éve tartó frekvencia-stop megakadályozza a független rádió- és tévétársaságok belépését az állam által monopolizált médiapiacra, és ezzel a szabad véleménynyilvánítás jogának érvényesülését az elektronikus sajtóban.

A Tilos Rádió elleni hadjárat azért komoly érvágás a nyilvánosság számára, mert e néhány fiatalember olyan szubkultúrák (cigányok, hajléktalanok stb.) közvetítését tűzte célul, amelyek mind a közszolgálati, mind pedig a kereskedelmi rádiózás érdeklődési körén kívül eshetnek. Hiszen a kereskedelmi műsorszolgáltatás eleve a piacra bízza az értékek szelektálását, a közszolgálati pedig nem szükségképpen jelenít meg minden közösségi értéket. Ugyanakkor a Tilos Rádióhoz hasonló közösségi adók nem feltétlenül kívánják a közszolgálaúság követelményeit teljesíteni. Például egy fiatalok száma-