Hungarian Press Survey, 1992. február (8200-8211. szám)
1992-02-28 / 8211. szám
Népszabadság, 1992.febr.25 AKARJÁK IS, MEG NEM IS Privatizáció, újraállamosítás Aggasztó hírek érkeznek mostanában a kormány privatizációt érintő elképzeléseiről, szándékairól, sőt egyes lépéseiről is. Az állami vállalatok tervezett kényszertársaságosítása, az Állami Tulajdonosi Részvénytársaság nevű szuperholding javasolt létrehozása, az Állami Vagyonügynökségnél, illetve a társasággá átalakuló állami vállalatoknál végbemenő személycserék mintha azokat a félelmeket támasztanák alá, miszerint az MDF-kormány nem is akar igazán privatizálni, sőt inkább újraállamosítja a vállalatokat. Ennek keretében arra törekszik, hogy hozzá lojális vezetőket jelöljön ki minél több vállalat élére, s az így kiépítendő kliensrendszerre támaszkodva próbálja „visszavásárolni” az utóbbi két évben elveszített tömegtámogatásának minél nagyobb részét. Nem tagadva a fenti beállítás létjogosultságát, de megpróbálok egy kissé árnyaltabb képet festeni az említett folyamatokról. Ennek oka pedig az, hogy tapasztalataim szerint különböző kormányzati és politikai szereplők eltérő megfontolások mentén közelítenek a privatizációs folyamathoz, s így az előállt feltételrendszert sem célszerű valamely démoni hatalomkoncentrációs szándék teremtményének tekinteni. Bármennyire elegáns és magával ragadó magyarázatot nyújt a hatalmi logika leplezetlen érvényesülésének felmutatása, mint a történések mögötti domináns szándék, valójában nem valószínű, hogy a kormányzati szereplők privatizációval kapcsolatos álláspontja egy bárki által végiggondolt és irányított, hosszú távú hatalmi célszerűségi logikába illeszkedne. Hatalmi pozíciókban lévő szereplők viselkedését persze mindig le lehet így írni, de ha az egyes szereplők motivációi nem ennyire egységesek, akkor nem biztos, hogy ebbe a logikába kell őket kívülről belekényszeríteni. Három főszereplő Milyen politikai erők terelték a privatizációs folyamatot a jelzett irányba? Három kulcsfontosságú szereplő (csoport interakciójaként jött létre a jelenlegi helyzet. Az MDF monopolycsoportja már régóta hangot ad azon menedzserekkel szembeni ellenszenvének, akik a Kádárrendszerben kerültek vezető pozíciókba. Hogy ennek motivációja jogos felháborodás, személyes sérelem, emberi irigység, a választópolgárok panaszai, vagy mindez együtt, lényegében mellékes, ami fontos, az az, hogy ezt a populista kritikát nem kerülheti meg a kormány sem. Nemcsak azért, mert szüksége van e képviselők szavazataira is a parlamentben, hanem azért sem, mert úgy hírlik, hogy e csoportnak befolyásos szószólói vannak vezető kormányzati körökben is. Az innen jövő nyomás arra irányul, hogy a Vagyonügynökség szorosabban ellenőrizze az állami vállalati menedzsereket, s ha erre képtelen, akkor az ágazati minisztériumok szerepét javasolja növelni ebben a szerepben. Teljesen másfajta megfontolások alapján kritizálta tavaly egész évben Kupa Mihály az ÁVÜ tevékenységét, s javasolta a vagyonkezelő és tulajdonosi felügyeleti funkció leválasztását a vagyon értékesítésének ügynöki feladatáról. Kupa Mihályt nem zavarta a spontán privatizáció, sőt éppen e „piaci" privatizációs forma további gyorsítását remélte attól, ha az ügynökség csak eladással foglalkozna, tulajdonlással nem. Ennek kapcsán persze szívesen vette volna, ha egyes konkrét, nagyobb szabású ügyletekben esetleg személyesen is több befolyása lehetett volna. Valószínűleg ezért szerepelt egy javaslatban az, hogy a privatizációt a gazdaságpolitikáért felelős miniszter felügyelje. Az ÁVÜ igyekezett megőrizni hatalmi pozícióját, mint önálló döntési központ, s mivel az igazgatótanácsban sok fontos minisztérium képviselteti magát azt a PM-es elképzelést nem sikerült keresztülvinni a kormányban, hogy az ÁVÜ-t egyszerű végrehajtó ügynökséggé degradálják. A végső kimenetel egyik szereplő eredeti elgondolásainak sem felel meg maradéktalanul. Trójai faló A tartósan állami tulajdonban maradó vagyonrészek elkülönítésének ötlete volt az a trójai faló, melynek segítségével sikerült kikezdeni az ÁVÜ privatizációs monopóliumát, önmagában semmiféle közgazdasági racionalitása nincs annak, hogy a legkülönfélébb ágazatba tartozó, egyenként is irdatlan vagyontömeget képviselő vállalatokat (pl. MVMT, MÓL Rt.), egyetlen nagy óriási holdingba vonjanak össze, hiszen az állami stratégiai tulajdonosi szempontok, amelyekkel e vállalatok dominánsan állami tulajdonlátását alá szokás támasztani, feltehetőleg erősen ágazatspecifikusak. Ezt támasztja alá az is, hogy a „vagyonkezelés” rögtön visszakerült az ágazati minisztériumhoz pl. a Magyar Villamos Művek Rt. esetén. Nyugodtan folytatódhatott volna a privatizáció akkor is, ha csupán egy tilalmi lista létezik azon vállalatokra vonatkozóan, amelyeket ez a kormány többségi, vagy kizárólagos állami tulajdonban akar megtartani. Áz
