Hungarian Press Survey, 1991. november (8147-8149. szám)
1991-11-05 / 8148. szám
alább közgazdaságilag racionális. Nem mondható el ez a költségvetési szervek támogatásáról. amely tetemesen nő az ideihez képest: különösen szembeötlő az államigazgatás, a honvédelem, a belügy és a vám- és pénzügyőrség büdzséjének megemelése. Nyilván mindegyik tárca meg tudja majd indokolni, hogy miért van több pénzre szüksége, s aligha kétséges, hogy a politikai lobbyzáson belül inkább az oktatás és az egészségügy szenved vereséget. A nagy ellátórendszerek helyzete az eddiginél is kedvezőtlenebbül alakul, hiszen a csak szavakban hangoztatott államháztartási reform híján nincs tisztázva, hogy mire terjed ki az állam szerepvállalása. (Egy biztos: a munkanélküliség „kezelését” zömében segélyezéssel kívánják megoldani, aminek költségei — jövőre — már kizárólag a munkaadókat és a munkavállalóikat terhelik. Miközben az állam csak az új munkahelyteremtésbe „száll be”, de abba is csak az ideinél szerényebb mértékben.) Recesszió az egyik oldalon, | költségvetési túlköltés a másikon: bizony van ok arra hogy kételkedjünk a rokonszenves prioritási sorrendben! Főként azért, mert elég egy- j értelműén kiviláglik a költség- i vetési irányelvekből, hogy ha lesz keresletélénkítés, akkor ezért a deficit növekedésével fizetnek. Nagy kérdés, hogy a halmozódó deficitet miből lehet finanszírozni? (Hiszen például közben a belső államadósság utáni kamatok ijesztően emelkednek: csupán ez az egy tétel jövőre 96 milliárd forint.) Persze lehetne újabb hiteleket felvenni, folytatni az eladósodás politikáját — ám ettől a pénzügyi tervezők elhatárolták magukat. Akkor mi marad? Lehetne forrás a meglóduló privatizáció. Csakhogy már megtanulták: aki receszsziós időkben ad el, bizony sokat veszíthet. S lehet, hogy akkor jár el okosabban, ha először „feljavítja” a portékát, s csak utóbb dobja piacra. Ez pedig nemcsak idő, hanem pénz kérdése is, ami — e tekintetben — deficitnövelő tényező. Ha sorra vesszük, hogy milyen forrás marad, eljutunk a megtakarításokig;. Csakhogy meglehetősen öngyilkos politikának tetszik, ha ezt nem a gazdaság tényleges élénkítésére, a magánszféra, a privatizálható állami vállalati kör vállalkozási feltételeinek segítésére fordítják, hanem ebből toldozzák-foldozzák a deficit lyukait. (A makroszámításokból ugyanis az derül ki, hogy a jövő évi megtakarítás 40 százalékát felszívhatja az államháztartás a folyó költségvetési hiány pótlására.) Mindez arra enged következtetni, hogy a költségvetési irányelvek inkonzisztensek: belső átrendezésre, a sorrendek újragondolására volna ahhoz szükség, hogy a kívánt eredményt elérhessék. Persze nem a szó jó értelmében vett „kincstári optimizmust” kérem számon a tervezőkön — elvégre egy kis reménykeltés ránk fér —, hanem attól félek, hogy ismét beleesnek elődjeik hibájába: összetévesztik a vágyaikat a realitásokkal. Ez is oka a mostani kettős látásnak. Bossányi Katalin
