Hungarian Press Survey, 1991. november (8147-8149. szám)
1991-11-05 / 8148. szám
Domány András Magyar Hírlap, 1991.okt.29. „...nem értem, mit akar Szokolay Zoltán MDF-képviselő „a média túloldalán” álló közönség köréből megszervezett Közakarat Egyesülettel. A név kissé túl ambiciózus, nem lévén egyetlen és egységes közakarat, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy akik manapság a sajtóról beszélnek és vitatkoznak, gyakran egyszerűen nem értik, miről van szó.” „Nem értem”, ezzel kezdeném, ha Farkasházy a Hócipőben le nem foglalta volna ezt a címet. Tényleg nem értem, mit akar Szokolay Zoltán MDF-képviselő „a média túloldalán” álló közönség köréből megszervezett Közakarat Egyesülettel. A név kissé túl ambiciózus, nem lévén egyetlen és egységes közakarat, de ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy akik manapság a sajtóról beszélnek és vitatkoznak, gyakran egyszerűen nem értik, miről van szó. Tisztázni kellene például a sajtószabadság fogalmát. Szaporodnak a lapokban az olyan olvasói levelek, amelyek a szabadság megsértésének és cenzúrának nevezik, ha éppen az ő levelük vagy írásuk nem jelenik meg. Tévednek. A világ minden újságját a szerkesztők szerkesztik, és a szabadság abban nyilvánul meg, hogy sokféle lapnál lehet próbálkozni, sőt — ha valakinek pénze van — alapíthat is saját lapot, amelyben az általa kinevezett szerkesztő mindent közöl, amit ő ír. Aztán vagy megveszi a közönség ezt a lapot, vagy sem. Természetesen lehet az olvasói levelek közül tisztességesen vagy tisztességtelenül válogatni. Az előbbi például azt jelenti, hogy a vitatkozó, ellenvéleményt kifejező írások is kapjanak teret. De hogy ha valaki követeli a levele közlését, annak kötelező legyen eleget tenni, vagy hogy a rádió köteles legyen bármilyen odavonuló tüntető csoport kiáltványát beolvasni, az nem sajtó- és véleményszabadság, hanem agyrém lenne. Rémisztőnek tartom azt a tendenciát, hogy ebben az országban számos ember tűrhetetlennek tartja a neki nem tetsző nézeteket és hangvételt képviselő lapok létét. Van, aki levelet ír az általa kedvelt lapnak, és követeli „ellenséges” orgánumok megsemmisítését. Szerencsére persze a címzettnek ez nem áll módjában, mégis figyelemre méltó mondjuk a Magyar Fórum egyik olvasói levele: a „nemzetünk és történelmi hagyományaink ellen” fellépő lapokat szerinte be kell tiltani, mert ezek „szellemi fertőzést” jelentenek, és ez nem a szabadság ellen irányul, hanem „a gátlástalan gyalázkodást” akarják csak megszüntetni. Benedek István professzor ugyanott azt úja: egyesek összetévesztik „a szólásszabadságot a pimaszko- 1 dással”. No, erről jutott eszembe sokak- i kai közös tizenéves kori élmé- j nyem, amikor az ember még ko- j molyán hitte, hogy a jogos bírála- > tot őszintén el kell mondani, gyak- | ran kapta ezt a pedagógusi választ: í „Nálunk demokrácia van, mindent el lehet mondani, de a pimaszságot j nem tűröm, fiam!” Később keserűen kellett rájönnöm, hogy társadalmi méretekben is nagyjából ilyen volt a demokrácia. Csakhogy: ha a „nemzeti jelleget”, „pimaszságot” és a többit hatalmi pozíció birtokában lehet definiálni, annak nem « sok köze van a demokráciához, j .Akik az erkölcsöt emlegetik, azok I 'elfelejtik, mennyi eltérő erkölcsi 1 felfogás él a társadalomban. Akik pedig azt mondják: a szabadság helyes, de a szabadosság elfogadhatatlan, azok — bocsássanak meg — olyasmit beszélnek, aminek se füle, se farka. Miért éppen ők, vagy egy egyesület tagjai, vagy egy felvonuló csoport részvevői lennének jogosultak megmondani, hol a szabadosság határa? A sajtószabadság természetesen sehol nem korlátlan. Lehetnek általános törvényi korlátok, bár lehetőleg minél szűkebb körben. Mindenütt korlátot jelent a rágalmazás, a becsületsértés tilalma, de itt is főként a polgári jog eszköze, a súlyos kártérítés és pénzbüntetés veszélye jelent szabályozó erőt. (Ez utóbbi esetek pedig magánvádasak, tehát nem az állam üldözi őket, hanem az érintett, ha kívánja.) Ugyanis, ha a hatalom beavatkozik, az csak torzulásokhoz vezethet. Nemrég jelent meg a Magyar Nemzetben egy írás „bekezdések a sajtóetikáról” címmel. Idézek belőle; bevallottan csak kiragadott, de jellemző mondatokat: „Ügyelni kell arra, hogy a negatív tartalmú jelentések ne szaporodjanak el annyira, hogy a közvélemény a társadalmi sikereket jelentéktelennek tartsa. ...A kritikus híreknek nem szabad olyan nagy teret szentelni, hogy az a benyomás keletkezzék, mint ha a felelősök teljesen képtelenek lennének megfelelni feladataiknak...” Nem tudtam, nevessek vagy bosszankodjak. Tóth-Máté Miklós teológus-szerkesztő ugyanis színtiszta agitprop-irányelveket vetett papírra, amelyek éppoly ellentétesek a sajtó lényegével, mint az igazi agitprop-irányelvek voltak. Ez lesz az ilyen belebeszélési kísérletek vége. Pedig hát a nyomtatott sajtóban és a majdani kereskedelmi rádióknál, televízióknál fölösleges bármiféle beleszólás, a kevés dolgot megszabó törvényen és a szakma lehetőleg elfogadott és tiszteletben tartott belső kódexén kívül. Ha van elég olvasó, néző, hallgató, továbbá hirdető, akikből az adott szerkesztőség él (vagy ha van tulajdonos, aki bármilyen okból fedezi az esetleges veszteséget), akkor az illető lap vagy más médium megél és éljen is meg. Akinek nem tetszik, ne olvassa, ne nézze, de különben semmi köze hozzá. A Wall Street Joumalnél vagy a The Timesnál nevetőgörcsöt kapnának az olyan olvasói levéltől, amely azt panaszolná felháborodva, mennyire más politikai szemléletű a The Washington Post vagy a The Guardian. De ä demokratikus világ bármely rádiójánál is hitetlenkedve kérdeznének vissza, ha a betelefonáló hallgató azért tiltakozna, mert valamely ismert vezető politikus, akit az illető nem Higgyék el, a „de” veszélyes szócska!
