Hungarian Press Survey, 1991. november (8147-8149. szám)
1991-11-05 / 8148. szám
Népszabadság, 1991.okt.29 (6 Budapesti beszélgetés Göncz Árpád indiai vendégével A 35. évforduló ünnepségein — a Parlamentben, a Műegyetemen — feltűnt egy idősebb, barna bőrű, merész arcélű férfiú: Mohammed Attaur Rahman nyugalmazott indiai diplomata, aki ideiglenes ügyvivőként 1956 és 1959 között hazája budapesti nagykövetségét vezette. A forradalom leverését követően rajta, illetve az indiai képviseleten keresztül tartotta a kapcsolatot a külfölddel a Bibó István nevével fémjelzett értelmiségi csoport, amelynek Göncz Árpád is tagja volt. Letartóztatásukat bírósági tárgyalás követte, s ezen — számos körülmény tanúsága szerint — India közbelépése, Nehru kormányfő moszkvai protestálása akadályozta meg a legsúlyosabb ítéletek kimondását. Az akkor történtekről M. A. Rahman egy évvel ezelőtt már nyilatkozott lapunkban, interjút adva e sorok írójának Delhiben. (Népszabadság, 1990. október 21.) Áprilisban Indiában járva Göncz Árpád a Magyar Köztársaság Csillagrendjét nyújtotta át a veterán indiai diplomatának, meghíva egyúttal őt a 35. évforduló ünnepségeire. Így történt, hogy 1959 óta első ízben — immár a köztársasági elnök személyes vendégeként — Mohammed Attaur Rahman ismét magyar földön töltött egy szűk hetet. Következő nyilatkozatát látogatása utolsó napján adta lapunknak. — Ebben a zsúfolt programban volt-e alkalma alapos beszélgetésre vendéglátójával, Göncz Árpáddal? — Ha az elutazás előtti búcsúvacsorát is hozzászámítom (erre interjúnk napján este került sor — A szerk.), akkor végül is igen elégedett lehetek, hiszen az ünnepek rendkívül dús hivatalos porgramja mellett is adódott lehetőség a személyes eszmecserére. Sőt a sors a tervezettnél másfél órával többet biztosított nekünk, a Kanadából hazatérő Göncz Árpáddal, ugyanis Frankfurtból ugyanazzal a repülőgéppel jöttünk Budapestig, így már ott örvendhettünk egymásnak, én pedig még külön annak, hogy 32 év után ismét országuk földjére tehettem a lábam. Később az elnöki rezidencián is jártam, ahol folytattuk a beszélgetést, mégpedig a konyhában, reggelizés közben, formalitásoktól abszolút mentesen. Ez számomra végül is nem okozott meglepetést, inkább egyfajta örömet, hogy akit a forradalom idején megismertem, az most, magas tisztségében is ugyanolyan ember maradt. — Találkozott-e más régi ismerősökkel? — Hogyne, mégpedig — ! örömömre — sokkal. A Magyar-Indiai Baráti Társaság által rendezett kellemes estére eljöttek a régi követségi magyar alkalmazottak vagy azok hozzátartozói. Ott volt munkatársam, Kozmovszky úr özvegye, akkori tolmácsunk, Debreczeni úr leánya és sokan mások. Még a keresztlányommal is találkoztam, akinek a szülei akkor ezzel a gesztussal megtiszteltetés aki most maga is többgyermekes anya. Ahogy teltek a napok, egyre újabb nevek és ismerősök bukkantak fel. Sajnos csak ma, az utolsó napon tudtam meg például, hogy a háromszoros olimpikonjuk, Papp László Pesten van, és jó egészségnek örvend. Nagy tisztelője vagyok, szívesen összejöttem volna ismét vele. Szeretnék azokra is emlékezni, akiket már nem láthattam viszont, kimenni a . temetőbe Kodály és mások sírjához. De hát nem lehetett mindent egyszerre elintézni, így is felejthetetlen marad ez az öt nap. — Ezek azonban nemcsak a személyes, de a történelmi visszaemlékezés napjai is voltak. Amit itt tapasztalt, milyen hatást gyakorolt önre? — Nagy élmény volt. Huszonharmadikán részt vettem a műegyetemi ünnepségen, láttam, hogy ismét elindul a menet. Ügy és oda, ahogy és ahová 35 évvel ezelőtt. Furcsa, különös érzés kerített hatalmába, de gondolom, ugyanígy voltak ezzel a magyarok is, főképp akik már tudatosan élték meg a forradalom napjait. Szomorúság és öröm gomolygott bennem, keserédes lett a szám ize, nem tudtam, hogy sírjak-e vagy örüljek. Ugyanezt a belső vívódást véltem felfedezni a régi barátok arcán. Ám ami egyértelműen megvigasztalt, az maga Magyarország volt. Nincs igaza annak, aki azt állítja, hogy ez az ország hanyatlóban, valamilyen lefelé tartó ágban volna. Ellenkezőleg, én emelkedni látom a csillagát. S bár azt nem tudom megállapítani, hogy ki igazán gazdag, ki szegény, a városok, az utcák képén, a kirakatokon, az autókon láthattam, hogy a gazdagság itt van, az országon belül. S ha már sikerült szert tenniük erre a gazdagságra, ónokon, magyarokon múlik, hogyan, milyen elvek, szabályok szerint osztják el. És ami még a vagyonnál is fontosabb, hogy megítélésem szerint bőven vannak embereik, akikben mozog a tenni vágyás, a kezdeményezés szándéka, a vállalkozó kedv. Ha ők kibontakozhatnak, én sem hibáztam a derűlátásommal. — Nem volt fárasztó ez az öt nap? — Dehogynem. Pontosabban napközben volt annyi tennivalóm, hogy nem is figyelhettem rá, de amikor leszállt az este, akkor éreztem igazán, hogy mennyi minden történt velem, mennyi hatás ért egyegy nap. Szerencsére egyik magyar barátom ajánlott egy jó módszert: egy órával Korábban kell felkelni, akkor hosszabb lesz az idő, több fér bele. Így persze egy napból akár 25 órát is ki lehet csikarni. Ez csak tréfa, s nem is kívánnék ötleteket adni az önök számára, de arról egyértelműen meggyőződtem, hogy Magyarország előtt óriási távlatok nyíltak, őszintén gondolom, hogy itt minden jól alakulhat, csak ne nézzenek annyit hátra! Mi, indiaiak is hajlamosak vagyunk arra, hogy a múltunkba forduljunk, tettük is ezt eleget, de nem sok haszonnal. Az egyetlen megoldás: előre nézni, és kész! — Ez úgy csattant, mint egy startlövés. S erről jut eszembe az ön régi hobbija, a vadászat. Tudott most bödolnl ennek a szenvedélyének? — Igen, egy napot azért kiszorítottak kedves házigazdáim, elmehettem vadászni. — £s milyen eredménnyel? — Nagyon jóval — a fácánok számára. Sajnos elég sokat elhibáztam, ami annak idején nem fordult volna elő velem. Tudja, uram, három évtized nagy idő, ez alatt eléggé felgyorsultak ezek a maguk fácánjai... Farkas József György Nem vissza, előre kell nézni!
