Hungarian Press Survey, 1991. november (8147-8149. szám)
1991-11-04 / 8147. szám
Pesti Hírlap, 1991.okt.29. ír KÉPVISELŐ AZ IGAZSÁGTÉTELRŐL Újra a nemzet a bűnös? Nemcsak tisztelem, szeretem is Mécs Imrét. Tiszteltem mindég nyugodt megfontoltságáért, megformált mondataiért, és szeretem emberiességéért. Figyelemmel és tisztelettel kísértem most is szavait, amikor a Parlamentben felszólalt a politikai bűnök elévülésével kapcsolatos vitában. Mécs Imre megbocsát saját hóhérainak, akik halálra ítélték. Tucfta jól, ezt csak saját nevében teheti: „nekem nincs jogom senki helyett megbocsátani, ez az én saját megbocsátásom, az pedig személyes ügyem... Nem is megbocsátásról van szó, hanem arról, hogy bizonyos értékeket sorba állítunk” — mondja Ha valakinek. Mécs Imrének van mit megbocsátania Képviselőtársam felszólalását nem azért említem, mintha ezzel kapcsolatban akarnék hozzászólni, hogy a törvénytervezetben megfogalmazott 'igazságtételi szándék jogos-e, törvényes-e, szükséges-e, igényelt-e. Lesz erről bőven vita a következő hetekben. Képviselőtársam egy falsul fogott hangja egy általam félrecsűszottnak vélt érvelése miatt aggódom. Mécs Imre párhuzamot von a ’45 utáni és a mostani rendszerváltozás között egy elkövetettnek vélt és a jelen által is elkövetni készülő hiba kapcsán. Szerinte ’45 után ahelyett, hogy a magyar társadalom önvizsgálatot tartott volna ügy gondolkodott, „nem mi voltunk hibásak, nem mi tévedtünk nagyokat, nem mi voltunk lelkiismeretlenek”, s ezzel a mulasztásokat, a bűnt áthárította az elitéltekre. Idézem Mécs Imrét tovább: „Most megint ugyanaz történne: rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre; rámutatnánk, hogy ók voltak a hibásak, ók hívták be az oroszokat, ók akasztottak fel minket, ók rontották el a dolgokat. Megint lenne egy csomó bűnbak, aki megérdemelten ülne ott, de nem tisztulna meg a magyar társadalom." Nos, nekem úgy tűnik, '45 után a magyar nemzet nem annyira a lelkiismeretének elaltatásával volt elfoglalva, mint inkább kétségbeesetten igyekezett megvédeni magát a „bűnös nemzet” vádjától, az idegen elnyomók szándékától, hogy megroggyantsák a nemzet maradék önbecsülését is, hogy elfeledtessék, ha valaki valami nemeset cselekedett közülünk a közel- és régmúltban. Igen, mindannyiunknak végig kell gondolnia, megtettünk-e mindent a diktatúra gyengítésére, amit lehetőségeink engedtek; volt-e kellő hitünk a teljesen reménytelennek túnó időkben is; azokhoz tartoztunk-e, akik „egy szót, azt a szót soha ki nem mondták, le nem írták” (Csűrka István.)? Igen, legyünk önmagunk szigorú bírái, hogy az önvizsgálatban megtisztulva visszanyerjük önbizalmunkat Lássuk viszont tisztán végre, kiknek, milyen alvilági mechanizmusoknak kényszerére követtük el kisebb-nagyobb megalkuvásainkat, milyen hatalom fonta körénk a béklyót oly ördögien, hogy sokan már ítélőképességüket is elvesztették. Aki a sortüzre parancsot adott, aki a ravaszt meghúzta, aki az ítéletet meghozta, annak bűne helyett nem vizsgálhatjuk csak azt, „hogyan történhetett, hogy egy egész nép járomba dugta a fejét”, mert a veszély' nemcsak az, amire Mécs Imre utal — megint megelégszünk a bűnbakokra mutogatással — , hanem az is, hogy a népen kérünk ismét számon olyasmit, amiben vétlen, hiszen — legalábbis — a kezdeti kemény diktatúrának teljesen kiszolgáltatottja volt. A bűnösök felelősségre vonása és magunk lelkiismeretének vizsgálata — így együtt — vezethet a megnyugváshoz. „Hol vannak a magyar írók munkái” ezekről az időkről?—teszi fel számonkérően a kérdést Mécs Imre. „Hol van a magyar értelmiség produkciója?” Lehetne sorolni, mégha ezek a hitvallások, tettek nem is többek egy betiltott klubnál; nem is hosszabbak egy, a soi%k közé elrejtett mondatnál; nem is nagyobbak egy „Júdásfa levelénél”. „KikNagy Imre gyilkosai?” — kérdezi képviselőtársam, hogy hozzátegye érthetetlen mentegetésüket: „azokat is megbízta valaki...” Mintha csak a „parancsra tettem” felmentését hallanám. Azért sem értem Mécs Imrét, mert alapító tagja annak a Történelmi Igazságtételi Bizottságnak, melynek szeptember 12-én hozott elvi álláspontjában többek között ezeket olvashatjuk: „A személyekre szabott történelmi igazságtétel akkor nevezhető méltónak, ha az áldozatokra nézve is, a vétkesekre nézve is teljes, arányos és mértékletes. Teljes akkor, ha mind erkölcsi, mind politikai, mind anyagi, mind pedigjogi vonatkozásokban szociológiailag is értékelhető módon változtat az érdekelt személyek igazságtétel előtti helyzetén..." • Azon az emlékezetes temetésen a Hősök terén, mint koporsóra dobott rögök dobbantak belénk az áldozatok felsorolt nevei. Nevezzük meg a bűnösöket is, soroljuk fel pontosan bűneiket! Ne legyen több a büntetésük, mint az igazságtalanul megszerzett privilégiumaik megvonása, mint a nép megvetése, ha még bocsánatkérésre, a penitenciára is képtelenek Biztos vagyok benne, Mécs Imre szándéka ellenére hallom ki szavai mögül ismét a „bűnös nemzet” vádját, de sajnos így is lehetett hallani az elmondottakat — talán mert ez esetben Mécs Imre sem egészen biztos igazában. -SZELECZKY ZOLTÁN A Magyar Demokrata Fórum országgyűlésiképviselője
