Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-30 / 8145. szám
Népszabadság, 1991.okt.2 6 Áldozati bárány Szüksége van-e Kelet-Európának a kommunista áldozati bárány vérének felmutatására vagy sem? A kérdés körbekering Varsótól Budapestig, Berlinen és Prágán keresztül, más-más megfogalmazásban, árnyalatban, egyfajta új internacionalista kohéziót villantva fel a fiatal demokráciák között. Prágában a feddhetetlenségi törvény körül csapnak fel az érzelmek és a morális indítékok; Magyarország át ki- ! vánja "világítani a múltat a hozzá tartozó szereplőkkel * együtt. Varsóban az úgynevezett dekommunizációs elkép- « zelés kerülhet a vasárnapi választások után az új parlament elé. Kelet-Európa birkózik a nagy mumussal. Nem a kommunizmussal, hiszen az eltűnt a történelem süllyesztőjében, s újbóli színpadra varázslásához nemcsak a rendezők és a lelkes közönség hiányzik, hanem mindennemű feltétel is. A kommunizmus a század végére e térségben felélte és kimerítette minden tartalékát. Az új hatalom nem azért akar dekommunizálni, mintha tarthatna a viszszatéréstől. A moszkvai puccs a korábbi grandiózus előadások gyatra operettváltozataként érzékeltette a történelem grimaszát a visszatérés lehetősége felett. Miért kell akkor leszámolni a kommunizmus hajdani vezéralakjaival? A szemet szemért, fogat fogért elv alapján? Az érzelmek — érvekkel nem helyettesíthető — logikája mélyén az húzódhat, hogy a vértelen forradalmaknak nincs katartikus megtisztító erejük. Kellene valami, illetve valami nagyon kellene, ami varázsütésre a megtisztulás élményével ajándékozná meg, és egyetlen szálon sodorná egyakaratúvá a népet, miközben a maga konkrét személyeiben mutatná fel az eredendő bűnt: a kommunizmust, mint máig ható bajaink okozóját. A leghevesebb viták talán éppen nálunk dúlnak az igazságtétel, a felelősségre vonás ügyében. A legtöbb józan hang is a mi parlamentünkben hangzik el. Nem csupán azért, mert mind a kormányzópártok, mind az ellenzék soraiban szép számmal gondolkodnak történelmi felelősséggel. Azért is, mert a hazai hatalomnak volna a legkevésbé szüksége az áldozati bárány vérének felmutatására. A kormánykoalíció meglehetősen nagy hibaszázalékkal dolgozik a politikai és gazdasági szférában egyaránt. Napról napra tanúságot tesz a túlzott centralizáció, a tekintélyelvű, dirigensi stílusú vezetői szemlélet mellett, de a katasztrofális örökség súlyát viselve nem illethető a totális sikertelenség vádjával. Sőt számos részterületen kimondottan sikereket könyvelhet el magának. A koalíció az örökség terhe és az ellenzék nyomása alatt megpróbál minél szélesebb rétegeknél szimpátiát kivívni. Próbálkozik, hogy egyetlen integráló elem mentén egységesítse és mozgósítsa a társadalmi akaratot a bajból való kilábalásra. E törekvés szépséghibája, hogy nincs olyan kitüntetett, kiemelt motívum, amely minden családot, minden állampolgárt azonos erővel mozgósítana egy szent cél megvalósítására. Korunk hazai, forradalmian gyors eseménytörténetét gyakran hasonlítják 1956-hoz. A mát leginkább az kapcsolja az 56-os felkeléshez, hogy a legszélesebb tömegeket összekötő elem a szovjet csapatok távozása volt és maradt. Az akkori követelésekből mára ez vált valósággá, ám ez sem hozta meg a várt katartikus felszaba-, dulásélményt, pedig a legmélyebb konszenzus állt mögötte. ? ' A kórmáhyköálfció ‘ reményeivel ellentétben 6 társadalom megosztottságát növelte és nem egységességét erősítette a kárpótlási törvény. S ha a felelősségre vonás elmélete testet ölt, valósággá válik, miként viselkedik majd az állampolgár? Végleges lezárása lesz-e ez majd a múltnak, vagy pedig az eddigi, nemcsak vértelen, de pofoncsattanás nélküli forradalmunk jellege veszik el? Konszenzusteremtő erővé vagy újabb ellentétek forrásává válik a felelősségre vonás? A Szocialista Párt egyik nekibuzdulásában — talán hogy bizonyítsa a múlttal való szakítást — megnevezett személyeket, akiket politikai felelősöknek tart a vétkekért. Csak azért érdemes felemlíteni e feledésbe merült tényt, mert magától adódnak a kérdések: miért pont ók, miért pont ennyien, miért nem mások . .. Ha fölülről szentesítik a felelősségre vonási mintát és modellt, akkor „lent” is ádáz erővel lehet keresni egymás ellenségeit, s kideríteni régi haragosoknak, gyűlölködöknek, hogy melyikük volt jobban munkásőr, funkci és besúgó Aki mindezen okfejtéssel egyetértene is, még mindig tétován áll, hogy akkor ezek szerint morális alapon nem is szabad a múlthoz nyúlni, felelősöket és jog szerinti bűnösöket keresni, nem is lehet megnyugtatóan lezárni a múltat?! Könnyed eleganciával intézni el e kérdést, hogy a múltat „békévé oldja az emlékezés", aligha volna szerencsés. Bár a bocsáss meg és szeresd ellenségeidet krisztusi ige hirdetése ma talán nem is volna olyan idegen a füleknek. A társadalmakat azonban — lehet, hogy sajnos — nem krisztusi intelmek mozgatják, hanem az érdekek. Gazdaságiak és politikaiak egyaránt. A felelősségre vonás, a megbüntetés társadalmi csapdája pedig éppen abban rejlik, hogy a morálisan vitathatatlan igény mögött könynyűszerrel megbújik rövid távú pártpolitikai, frakció- vagy éppenséggel személyi érdek is. Ezek fűtik fel, állítják pályára a felelősségre vonás mozdonyát, és utána a háttérből lehet csodálkozni, hogy miért nem lehet megállítani a kezelhetetlenné vált lokomotívot. Könnyen megeshet, hogy aki ma a leghevesebben követeli a felelősségre vonást, az esetleges rossz kimenetelt látva, a megbékélés apostolaként fog magának új híveket toborozni a politikai talpon maradás reményében. Szigethy András
