Hungarian Press Survey, 1991. október (8128-8146. szám)
1991-10-16 / 8137. szám
A KALAUZ: ZINNER TIBOR TÖRTÉNÉSZ Népszabadság, 1991.okt.12. Jellegzetes pesti — politikai, történészi, jogi — „pletykák” nyomába indultunk Zinner Tibor történésszel, a Legfelsőbb Bíróság főmunkatársával, aki az 1963—1989 közötti koncepciós pereket feltáró bizottság tagja. Az eddig is „pikáns" témákkal előrukkoló szakértő most sem fukarkodott a meghökkentő megállapításokkal, miközben a politikai tettek jogi felelősségre vonásáról is elmondta véleményét. — igaz-e, hogy nemrég Bn mutatta meg Vásárhelyi Miklósnak, a TIB elnökének a Gyorskocsi utcai börtönnek azt a részét, amelyben 1958-ban raboskodott? — Van egy közös ismerősünk, Charles Gáti, amerikai politológus, aki már hosszabb ideje kutatja az 1956 utáni politikai perek történetét, különös tekintettel Nagy Imre és társai elleni eljárásra. Ó vetette fel, hogy járjuk végig együtt azokat a cellákat, kihallgatóhelyiségeket, tárgyalótermeket, amelyekben a tragikus kimenetelű per folyt. Vásárhelyi Miklós azt is felidézte, hogyan tudták meg; három társukat már kivégezték. Június 16-án reggel kivezették őket a mosdóba: először csak egy kupac ruhát láttak, s amikor visszajöttek, már hármat. Rendkívül megrázó volt ez a „séta” — mindannyiunk számára. Mindazonáltal jelzi, hogy ma már az együttműködésen van a hangsúly a TIB és köztem. — Igaz-e, hogy önre korábban is — és ma is — leginkább azért „orroltak" pályatársai, mert „bennfémesebbnek” tűnt. Azaz: sokkal bamarabb és sokkal több irathoz, dokumentumhoz jutott hozzá a legújabb kori történelem kutatása során, mint szakmatársai? — Igaz is, meg nem is. Én 1973-tól a Fővárosi Levéltárban dolgoztam, és a háborús és népellenes ítéletek anyagát dolgoztam fel. Közben nyugdíjba vonult Major Ákos ügyvéd, aki a budapesti Népbíróság első elnöke volt és elkezdett dolgozni az emlékiratán, amibe engem is bevont. Így jutottam el egykori védenceihez, és kezdtem interjúkat készíteni volt államvédelmistákkal — például Farkas Vladimírral, Péter Gáborral és Décsi Gyulával —, akik nem csupán személyes élményeiket mondták el, hanem egy-egv fontos irat másolatát is a rendelkezésemre bocsátották. Ezek, valamint a korábban nem nyilvános, háborús bűnösökkel foglalkozó dokumentumok alapján írtam meg még l&glj**, ben a „Zárt anyagok vallomása +945— —49-ről" című tanulmányomat, amelyben a perek konstruált jellegét bizonyítottam. Sajnos, az anyag csak 1985-ben jelent meg. Ebben vetettem fel, hogy a koncepciós perek nem Rajk Lászlóval kezdődtek, majd később kezdeményeztem a Mozgó Világ hasábjain Demény Pál és társai hiteles történetének bemua hatvanas évek repressziós eljárásairól, s általában a politikai perek történetéről. De ez nem monopólium, inkább szerencse kérdése, illetve egy sajátos kutatási megközelítés következménye. — Igaz-e, hogy ön azzal a hlheteüennek tűnő Állítással érvelt 1989-ben, hogy Farkas Mihályt 1957-ben törvénytelenül Ítélték el? — Igaz. Egy kérdés, hogy egy ügynek mi a tartalma — ami természetesen elítélendő — és a másik, hogy fonmajogilag helyesen jártak-e el vele szemben. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa ugyanis nem volt illetékes ebben az ügyben eljárni. Hiszen ez a testület éppen hogy az úgynevezett ’56-os ügyeket tárgyalta, s Farkas — közismerten — már október közepétől őrizetben volt. Ezzel a paradoxonnal csak azt kívánom bizonyítani, hogy ítéleteiknél a politikai koncepció volt a döntő. Hiszen azért adták át ennek a testületnek Farkas ügyét, mert a katonai bíróság előző, hatéves ítéletét a politikai vezető testület kevesellte. Ahogy a volt honvédelmi miniszter ügyét kezelték, ugyanolyan előre gyártott koncepció alapján jártak el a mártír miniszterelnökkel is. — Igaz-e, hogy nemrég az Üj Magyarországban publikált „Törvénytelen szocializmus” cikksorozat bizottságuk munkája alapján készült? És igaz-e, hogy ebben olyan dokumentumokra is hivatkoztak a Bajk- és a Nagy lmre-per, illetve a felülvizsgálatok kapcsán, amelyek eddig ismeretlenek voltak az igazságszolgáltatás előtt? — Igaz, bár megjegyzem: az Űj Magyarország a bizottság hozzájárulása nélkül publikálta ezt a kutatási fázisban levő anyagot. Tény, hog}' a bizottságunk birtokában volt egy olyan magnószöveg, amely rögzíti Rajk és társai, köztük Szőnyi szembesítését, például azt, hogy Szőnyi megpróbálja rávenni Rajkot, hogy vállalja el a rá kiosztott szerepet. Utána Péter Gábor felteszi a kér^Jtíván-e valakivel a párt felső aélni ?-A válasz, igen, s a felvétel itt ér véget. Ezt kellene összevetni azokkal a dokumentumokkal, amelyek Rajk és a két főtitkárhelyettes beszélgetését rögzítik: a kép így lenne teljes. Bár meg kell mondanom: minden csak másolatban áll a rendelkezésünkre, s ezek a másolatok 1954—1955-ben készültek. Itt kívánom megjegyezni, hogy tatását. Hozzáteszem: 1988-ban — a rendszerváltást megelőzően — én jártam el annak érdekében, hogy Demény Pált teljeskörüen rehabilitálják. Hogy ekkortájt miért háborogtak ellenem a történészszakma velem egyébként rokon gondolkodású képviselői, azt nehezen tudom értelmezni. Az tagadhatatlan, hogy a kutatásaim során — éppen a „beszélt történelem” anyagaira támaszkodva — többlet információval rendelkezem mind az ötvenes évek, mind ugyanezen dokumentumok között lelhető fel, ahogy 1960 februárjában Korom Mihály alezredes rendőrségi osztályvezető utasítja a Legfelsőbb Bíróság elnökét, adja át a Nagy Imre-per valamennyi bírósági és rendőrségi anyagát a Belügyminisztériumnak. Ezekből az iratokból az ügyészség és a bíróság nem használhatott fel | mindent a perújrafelvétel során, noha ez ’89-es eljárásuk megalapozottságát nem kérdőjelezheti meg. 1989. rM június 16-át követően számos történész kutatott még a BM irattárában. Kiderült, hogy a BM nem adta át a birtokában levő teljes anyagot. Például Maiéter Pál első, a szovjetek által történt kihallgatási anyaga sem került át a Legfelsőbb Bíróságra. Az ügy koncepciójára is utaló, az ügyvédek „káderezését" tartalmazó iratokat sem ismerhették. Nagyon fontosnak tartanám, ha a perekre vonatkozó teljes iratanyagot az Űj Magyar Központi Levéltár őrizné. — Igaz-e, bogy 1948-ban is Jóval több embert ítéltek el politikai megfontolások alapján, mint eddig tudtuk? Hasonlóképpen — kutatásai azerint — növekvő az 1948—1951 és az azt követő időszakok politikai elítéltjeinek száma is? — Igaz. Ha az 1945. évi VII. törvényből indulunk ki, akkor ennek alapján 90 ezer embert állítottak a a népügyészségek és 60 ezret a népbíróságok elé. Marasztaló ítéletben, jogerősen 28 459-et ítéltek el 1956 október 23-ig. A 477 halálraítéltből 189-et 1950 januárjától ki is végeztek. őket minősítették háborús és népellenes bűnösöknek. Az 1946 évi VII. törvény alapján — amely viszont már a demokratikus köztársaság és államrend védelmére volt hivatva — 1946 tavasza és 1956 októbere között 37 895 személyt ítéltek el. Mivel a katonai bíróságok adatai törekedések, ezzel kiegészítve az elítéltek száma meghaladja a 43 ezret, a kivégzetteké pedig a 300-at. Kutatásaink egyik elborzasztó felismerése volt az is, hogy csupán 1946 tavaszán, az úgynevezett Buda-Dél internálótáborban, a Károly laktanyában 922-en haltak meg, s az okokat a jelentés nem részletezi. Ebbe a táborba a Budapest környéki „sváb gyűrű” érintettjeit hozták be: innen vitték a Kelenföldi pályaudvaron álló kitelepítési szerelvényhez; számuk meghaladta a 225 ezret. A represszió nagyságrendjét érzékelteti, hogy szemben az egykori belügyi államtitkár, dr. Zöld Sándor 60 ezres adatával, a B-listázottak száma meghaladta a 86 ezret. A dokumentum a Minisztertanács irattárából került elő. Hasonlóképpen növekvő — a feltárt dokumentumok alapján — az internáltak száma is. 4io*4> ■feiülvizegálatra szorul•n«»i «z-eodlg publikált »datok az 195$ utáni repressziókról is? — -Igaz. Még csak részleteit tudjuk az igazságnak. Azt hiszem, hogv a társadalomtudós nem akkor követi el a legnagyobb hibát, amikor a hamisat igaznak írja le, hanem amikor a részigazságokból általánosít. — Igaz-e az a hír, miszerint a teljes igazságot csak akkor tudhatjuk meg. ha megnyílnak a kutatók számára a szovjet irattárak? — Nyilván a háttérről így többet tudnánk, de a dokumentumok túlnyomó része még hozzáférhetetlen. Bár egy-egv onnan ideérkezett iratanyagból már kitűnik, hogy például Rákosi Mátyást nem lehet levitézlett politikusnak tekinteni 1956 júniusa után. Vagy azt is tudjuk már. hogv a Nagy Imre-ügyre kik fejtettek ki nyomást 1957 tavaszán magyar és szovjet részről. A hazai iratokból kellene sikeresebben gazdálkodnunk: ezek túlnyomó többsége azonban a Séta a Gyorskocsi utcában
