Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)
1991-09-25 / 8125. szám
HVG, 1991 .szept.21. V/ HADIIPARI KONFERENCIA Lőttek nekik A még mindig mintegy 30 ezer embert foglalkoztató magyar hadiipar agonizál, vállalatai javarészt csődközeiben vannak, vagy már felszámolási eljárás folyik ellenük. A Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetemen rendezett múlt heti konferencián az érintett vállalatok és kormányzati szervek vezetői arról tanácskoztak, az iparág mely része és mi módon tartható életben. „Amikor egy jugoszláviai tengerparti étteremben megtudták, hogy magyar vagyok. szinte a nyakamba borultak, megköszönve a kalasnvikovokat és azt kérdezve, mikor szállítunk tankokat" - mesélte a konferencián Nógrádi György’ egyetemi docens, a kelet-nyugati kapcsolatok szakértője. Fegyvert, legalábbis óban, a világ élvonalához képest enyhén szólva korszerűtlen katonai termékeket, amilyet a magyar ipar képes előállítani, alapjában véve csak olvan helyekre lehet eladni, ahol előre látható, hogy azokat használni is fogják. Az ilven lépés politikai árát tapasztalhatta Magyarország az emlékezetes kalasnvikov botrány kapcsán, mint ahogy elképzelhető, milyen hatással járna, ha egy-egy volt szocialista országról kiderülne, hogy segíd Irak vagy Észak-Korea katonai programjait Persze más az .üzletemberek" optikája. A konferencián is volt olyan hozzászóló. aki szerint nem szabad lemondani az exportról, több tízmillió dolláros üzleteket veszni hagyni csak azért, mert az USA és a többi nyugati katonai hatalom nyilvánvalóan megpróbálja mederbe terelni, ellenőrzése alá vonni a globális fegyverkereskedelmet Ha igaz lenne a résztvevők által szinte egységesen vallott gondolatsor, miszerint Magyarországnak ütőképes hadseregre van szüksége, amit legalább harmadában a magyar ipar termékeivel kell felszerelni, ahhoz pedig, hogy a hazai gyártás gazdaságos lehessen, exportálni kell, valóban nem lehetne más eredményre jutni, mint hogy állami eszközökkel is támogatni kell a hazai hadiipart és a kivitelt Csakhogy a magyar fegyverek hagyományos és egyúttal lehetséges vásárlói a Magyarország számára ma politikailag és gazdaságilag olv fontos nyugati országok körében .rossz fiünak" számítanak, így a pillanatnyi gazdasági érdek érvényesítése szinte bizonyosan nemzetközi szintű hátrányokkal járna. .Ami a jelenlegi helyzetet illeti, a honvédség eszközállományát még az ezredforduló előtt szinte teljes egészében le kell cserélni, a közeljövőben viszont, szakértői vélemények szerint legalább 1994—95-ig fejlesztésre gyakorlatilag egy fillér sem fog jutni. A Varsói Szerződés, s vele együtt a szinte korlátlan keleti felvevőpiac megszűnt, így a katonai cikkek termelésében komolyabban érdekelt mintegy 5060 vállalat számára piac helyett jóformán csak a nosztalgia maradt. Emlegették is a hadiipar .régi szép időit", amikor az első (Irak-Irán) öbólháború következtében »a konvertibilis eladásokat a 70es évek 30-40 millió dolláros szintjéről 100 millió fölé sikerük tornászni, vagy azt, hogy ez a szektor volt a SOas évek .leggazdaságosabb" rubelkitermelője. Igaz, az olcsó katonai rubelen kizárólag az elképzelhető legimproduktívabb cikkeket, fegyvereket lehetett csak venni a kontingensrendszer keretében, a nem rubelelszámolású export pedig visszaesett a 30 millió dollár körüli szintre, és további csökkenése várható. Az érdekeltek mégis meg voltak győződve arról, hogy a hadiipar a gazdaság húzóágazatává tehető, ezért leépítés helyett át kell menteni valahogy az évtized közepéig, amikor ismét komolyabb hazai megrendelések várhatóak. Való igaz, .Annus .Antal honvédelmi államtitkár valamint Lörincz Kálmán altábornagy, a Honvédség parancsnoka egyaránt azt vallják, hogy a katonai igények harmadát hosszabb távon is hazai forrásból kell kielégíteni - ugyanekkora arányi szánnának a hagyományos, volt szocialista szállítóknak és a nyugati államoknak - s abban is egységes a véleményük, hogy a katonák egyéni felszerelését, a ruhától a könnvűfegyverzetig magyar cégek szállíthatnák. Azt azonban még senki nem tudja, ténylegesen milyen cikkekre és mennyire lesz szüksége a hadseregnek. Elsőként ezt a bizonyos igényfelmérést várták az ipar emberei a katonai vezetéstől, az ezt követő teendőket illetően azonban megoszlottak a vélemények. A hozzászólások alapján úgy tűnt, hogy a kisebbség vállalná csak a normális piaci megméretést, azt, hogy a hadsereg nyílt, nemzetközi versenytárgyalásokon válassza ki szállítóit, a hazai cégeknek legfeljebb előre meghatározott, normatív kedvezményeket kínálva. A többség állami feladatnak tekintette a hadiipar védelmét, s rögtön tekintélyes igénylistát állítottak össze. Az elképzelések közt szerepelt egy holding létesítése a mai hadiipari vállaia-
