Hungarian Press Survey, 1991. szeptember (8110-8127. szám)

1991-09-12 / 8117. szám

A munkamegosztás világos: Csurka István uszít a gazdaságipénzügyi hatalmasságok és a kormánnyal szemben álló újságírók ellen. Antall József és köre viszont módszeresen ülteti híveit és elkötelezettjeit a különféle vezetőpozíciókba. Új nómenklatrúra, új demokratikus centralizmus, új állampárt és ezáltal új pártállam van kialakulóban. Akik nem az alvilágban, hanem a Kádár-rendszerben tanulták a politikát, azok úgy tudják, hogy a kormánypárt uralmának megszilárdításához a nómenklatúra, az elkötelezett kliensek hada mellen ideológiai hegemónia is szükségeltetik. Állami ideológia rangjára igyi '.cz.iek emejni a vallást és a némi idegenggyűlölettej színezett nacionalizmust. Az egyházak és az állam között intézményes kapcsolatokat teremtenek, s az iskolákban is az új ideológiai monolitizmust próbálják érvényre juttatni.

Egy politikai erő demokratikus elkötelezettségének a mércéje tudvalevőleg nem az, hogy választás útján szerzi-e meg a hatalmat, hanem hogy kész-e választás útján el is veszíteni. Ez majd csak a következő választáson derülhet ki, vélhetnénk. Nos, nem egészen így van. Mint tudjuk, amióta a kormánykoalíció elveszítette az önkormányzati választásokat, mindent megtesz azért, hogy megfossza hatalmuktól — a pénztől és a hatáskörtől — az ellenzéki többségű önkormányzatokat.

Antall József a tavalyi választások másnapján kijelentette: máris elkezdődött a következő választási kampány. Akkor még azt hihette: gazdasági sikerekkel őrizheti meg a választók bizalmát. Ma már aligha képzel ilyet. Más módszerrel próbálkozik: olyan helyzetet igyekszik teremteni, amikor a bankoktól a lapszerkesztőségekig, a színházaktól a nagyvállalatokig az élet minden területén az új állampárt kezébe kerülnek azok a pozíciók, amelyek a nyugati demokráciákban függetlenek a politikától, s így teszi kilátástalanná, hogy bárki ellenzéki alternatívát állítson. Ha ez sikerül, akkor helyreáll a Kádár-korszakból ismert puha diktatúra. A funkcionáriusoknak aligha esik nehezükre visszailleszkedni a csak színüket váltott, de egyébként változatlan függőségi viszonyok közé. Állandósul a Kádár-rendszertől színében eltérő, de fazonjában arra kísértetiesen emlékeztető Antallrendszer.

Ehhez természetesen véget kell vetni az államhatalom valódi megosztásának is. Ezért indítottak támadást korábban az Alkotmánybíróság, most a köztársasági elnök ellen, s ezért készülnek a bírói és ügyészi testület felülvizsgálatára.

Idáig jutottunk a gondolatmenetben. amikor megjelent az újságban az a titkos feljegyzés, melyet Kónya

Imre az MDF frakcióülésére készített. Ez a szöveg kimondja azt, amire eddig csak következtetni lehetett: az MDF vezetőségee kezdettől fogva nem európai mintájú, alkotmányosan korlátozott többségi kormányzásra, hanem az MSZMP pártállamának az MDF pártállamával való felváltására törekszik. Zártkörű rendezvényen Kónya Imre is azt mondja, amit Csurka István nyilvánosan " hirdet. Az is kitűnt a Kónya-referátumból, hogy, akárcsak Kádárék viszonylagos engedékenysége, az MDF viszonylagos önmegtartóztatása is csupán azt a célt szolgálta, hogy elnyerjék és megőrizzék a Nyugat jóindulatát. Most, hogy már — mint vélik — senki sem vonhatja kétségbe a kormány demokratikus elkötelezettségét, valóra válthatók az eddig szemérmesen titkolt szándékok is.

De kiderült a nyilvánosságra került Kónya-szövegből még valami. Kónya nyilvános beszédeiben a választási eredményekre hivatkozva mindig úgy állítja be a helyzetet, mintha az ország többségének akarata állna a kormány politikája mögött. Ezúttal, a békési MDF-esekhez hasonlóan, akik „a társadalom újjászervezésére, a nemzet megmentésére vállalkozó maroknyi magyarként" írják le magukat, és a kormány támogatóiként is, elismeri: nem bizonyos abban, hogy az igazságtétel — vagyis a tisztogatásszerű elitcsere — céljával rokonszenvezik a társadalom többsége. Mégis végig akarja vinni, mert ezt követeli az MDF politikai filozófiája.

Innen már csak egy lépés az ostromlott várban küzdő élcsapat — más színben jól ismert — gondolkodása és viselkedése. Boross belügy• miniszter homályos célzásai az „elír lenünk álmodókra", a „szélsőséges erőkre, amelyek részben demonstrációk szervezésével, részben egyéb kezdeményezésekkel veszélyeztetik a közrendet”, azt mutatják: nem teljesen idegen a kormánytól ez a további lépés sem. Aki oly mértékben bizonyos abban, hogy ő és csak ő hivatott az ország kormányzására, mint az MDF vezetői, az hajlamos lehet a diktatúra keményebb változatára is.

Van azonban egy bökkenő. A kádári puha diktatúra működőképessége a gazdaság növekedésén, az életszínvonal emelkedésén, a foglalkoztatás és a szociális ellátás biztonságán alapult. Az MSZMP vezetői azért törődtek bele 1988—89-ben hatalmuk megosztásába, majd 1990- ben a hatalomról való lemondásba, mert világosan látták: a puha diktatúra lehetősége megszűnt, a kemény diktatúrához pedig sem erejük, sem nemzetközi támogatásuk nem volt. A következő években várható súlyos szociális konfliktusok közepette nemcsak vörösben, de piros-fehérzöldben sem működőképes a puha

diktatúra. A kemény diktatúra szamára pedig nincs hely Európában. Márpedig az a rezsim, amely Európából kitaszíttatik, nem lehet hosszú életű.

De tudni kell: arra, hogy a diktatúra megteremtése súlyos gazdasági és szociális nehézségekbe ütközne, még nem lehet szilárd demokráciát építeni. A demokráciát csak eltökélt politikai cselekvés védheti meg. Ma nem látszik erő, amely erre képes volna. Az ellenzéki pártok megosztottak. Az SZDSZ tekintélye gyengülőben van. Az MSZP még mindig önmagával hurcolja múltjának ballasztjait. A népszerű Fidesznek alig vannak szervezetei: vezetői nemigen hajlanak rá, hogy az MDF-kormány diktatórikus törekvéseit komolyan vegyék.

Az a liberális érzelmű értelmiség, amely a kései Kádár-korszakban folyóiratokban, klubokban és a nyilvánosság más fórumain oly sokat tett az átalakulás előkészítéséért, a rendszerváltás pillanatában kettészakadt, és ennek a szakadásnak a következményeit máig sem heverte ki. Egy részét felszívták az ellenzéki pártok. A kívül maradottak fanyalogva fordulnak el a politikától. Á belül lévők olykor nem lámák túl a parlamenten, a kívül lévők között terjed a parlament és az e^ész új politikai építmény elutasítása. A szellem emberei szívesen látják úgy, mintha a pártok között csak nevükben volna különbség, mintha az SZDSZ és az MDF nem versengő értékeket, nem két különböző Magyarországot képviselne.

A háttérben pedig ott a magyar társadalom sokat emlegetett politikai apátiája, mely a közvélekedéssel ellentétben nem 1990 nyarán kezdődött, hanem — átmeneti fellobbanásoktól eltekintve — évtizedek óta megszakítás nélkül tart. A társadalom nem áll a kormány mögött, de arra sem mutat hajlandóságot, hogy az ellenzék mögé odaálljon. Elégedetlensége nem a kormánypártok, hanem a többpártrendszer ellen fordul. Folytatódik az állam tekintélyének eróziója, amely a nyolcvanas évek elején kezdődött.

Van egy elkoptatott közhely ennek a jelenségnek a magyarázatára. Eszerint a nem politizáló többség azért fordít hátat az ellenzéknek, mert az nem foglalkozik az emberek igazi gondjaival. Ez a vélekedés nézetünk szerint téves. Az összefüggés valójában fordított: a többség azért nem veszi észre, hogy a parlamenti ellenzék nagy erőfeszítéseket tesz a válság sújtotta milliók érdekeinek védelmére, mert — éppen az aktív I társadalmi támogatottság híján — az ellenzéki kezdeményezéseknek a kormánypártok számszerű többségével szemben nincs igazi súlya.

Igaz, a liberális pártok következetesen tartózkodnak attól, hogy népszerűségük érdekében olyasmit kö-